1920. január 23-án jelent meg a Fővárosi Közlönyben a hír, hogy az addig hivatalosan név nélküli területet, ahol a Nemzeti Színház (korábban Népszínház) is állt, Blaha Lujzáról nevezik el. Az új elnevezés azonban még sokáig nem tudta felülírni a tér nem hivatalos, régi nevét, az EMKE-t.
Az EMKE nevet ma már egyre kevesebben használják, és még közöttük is alig találni olyat, aki pontosan tudja a név eredetét. Nem az Emília becézett alakjáról van szó, amiből ráadásul még egy i betű is kimaradt, hanem az EMKE egy betűszó, ami egy egykori civil szervezetre utal. De ne rohanjunk ennyire előre.
A Blaha a XX. század elejéig egyáltalán nem festett térként. A városnak ez a része akkoriban még nem volt belváros, hanem inkább a külváros része. A komolyabb épületeket is csak a XIX. század második felében kezdték el ide sorra felhúzni. A fejlesztés része volt, hogy ide álmodták meg a nemzet színházát is, a Népszínház pedig 1875-re lett kész (1908-ban nevezték át Nemzeti Színházra). Ez a tény a környék fejlődésére is óriási hatást gyakorolt: a terület nem számított többé külvárosnak, és a folyamatos beruházások miatt egyre inkább kezdett egy térre, sőt egy központi helyen lévő térre hasonlítani. De neve még ekkor sem volt. Legalábbis hivatalos nem.
Wassermann Jónás kereskedő nagyon jól érzett rá arra, hogy a környék lendületes fejlődése idővel kifizetődik majd, ezért 1894-ben kávéházat nyitott, és amikor annak nevén töprengett, arra jutott, összeköti a kellemest a hasznossal. 1885-ben Erdélyben alakult az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület nevű civil szervezet, amelynek célja és feladata az volt, hogy gazdasági és kulturális szempontból megerősítse a magyarságot, Wassermann Jónás pedig lelkes támogatója volt az egyesületnek, melyet röviden csak EMKE-nek hívtak. A vendéglős súlyos pénzért megvásárolta a névhasználat jogát, a kávéházat pedig EMKE névre keresztelte el.
Az EMKE kávéház nagyon gyorsan felfutott, rövid időn belül támadt népszerűségének oka pedig abban keresendő, hogy a Népszínház színészei is rendszeresen ide jártak. És ki ne akarta volna bohém művészek társaságában múlatni az időt? A teret, aminek pedig még mindig nem volt hivatalosan neve, jobb híján ekkortájt kezdték a pesti polgárok EMKE-nek hívni.
1918-ban aztán nagyot fordult a világ, és ez alól a tér meg a környéke sem volt kivétel. Az utcák el- és átnevezéseinek kérdése ekkoriban a Fővárosi Közmunkák Tanácsa (FKT) hatáskörébe tartozott. Ebben az időszakban az elnök, Polónyi Géza javaslatára számos közterület nevének megváltoztatásáról döntöttek. 1920 elején jelent meg a már említett Fővárosi Közlöny hasábjain, hogy az addig névtelen tér is végre nevet kap. A nemzet nagy színésznője, az akkoriban épp 70. életévét betöltő, és a környéken lakó Blaha Lujza lett a névadó, akit teljesen meghatott a döntés. Pláne, hogy az utcatáblákat a művésznő névnapján, márciusban helyezték ki.
Mindezek ellenére az EMKE elnevezés nem kopott ki a köztudatból, sőt csak erősödött, vagy minimum párhuzamosan futott a Blahával. A kávéházat közben 1949-ben államosították, a színház épületét pedig 1965-ben lebontották. A 60-as években zajlott a metróépítés, melynek részeként kialakításra került az aluljáró, amit, a megállóval egyetemben, csak EMKE-nek nevezett a dolgozó nép. Aztán az alternatív elnevezés lassú, ám biztos fokozatossággal kikopott a köztudatból. Bár még manapság is találkozhatunk olyan, jó részt idősebb budapestivel, akinek a Blaha Lujza tér inkább EMKE, azért a rendszerváltásra – de lehetünk megengedőbbek is –, az ezredfordulóra már elsősorban csak a várostörténeti emlékezet őrizte meg az egykori nem hivatalos nevet.
Apró érdekesség, hogy a civil szervezet 1946-ban befejezte működését, majd 1991-ben újraindult, és a mai napig működik. De az EMKE kávéház emlékezete is megmaradt: a legutolsó tulajdonosok leszármazottja a neten egy emlékoldalt üzemeltet, ami nem csak a legendás helyről szól, hanem a hajdanvolt budapesti kávéházi életről is.
Wágner Gábor, www.welovebudapest.com, 2020. január 20.