ERDÉLYI MAGYAR KÖZMŰVELŐDÉSI EGYESÜLET
SOCIETATEA MAGHIARĂ DE CULTURĂ DIN TRANSILVANIA
HUNGARIAN CULTURAL SOCIETY OF TRANSYLVANIA

RO–400183 Kolozsvár, Lázár u. 30., Kolozs m.
RO–400183 Cluj, str. Gheorghe Lazăr nr. 30., jud. Cluj
Telefon/fax: +40 264 434110,  emke.oe@gmail.com

Címlap

Buzás Pál: Művészet és közösség. Beszélgetés Kós Katival

Kós Katit – Kós Károly unokáját, Kós András szobrászművész leányát – serdülő kora óta ismerem. Hallottam hangversenyen hegedülni, láttam iskolapadban ülni, majd a kolozsvári Zenelíceum abszolvensei között ballagni.

Változatos életpályája kezdetén középiskolai végzettséggel Tordaszentlászlón vállal hegedűtanári állást. Férjhez megy, átköltözik Barótra, ahol nemsokára átveszi a Városi Művelődési Ház irányítását. A brassói Transilvania Egyetem Zenei Fakultása lehetőséget ad arra, hogy zenei tanulmányait – érett fejjel Bartótról ingázva, gyermekeivel szinte egyidőben – felsőfokú szinten, befejezze.

Húsz év után visszatér szülővárosába, Kolozsvárra. Szerencsecsillaga nem hagyja el, mert számára vonzó állást talál a kincses városban, ahol tudását, tapasztalatait hasznosíthatja. Kalotaszeg neves festőjének, Györkös Mányi Albertnek a képei között dolgozhat, a zenetanár-festőművész műteremlakásában, az EMKE által létrehozott emlékházban.

Betértem az Emlékházba, egyrészt a Györkös Mányi-festményekben újolag gyönyörködni, másrészt Kós Katival elbeszélgetni.

– Édesapád szobrászművészi alkotómunkája feltételezem hozzájárult emberi kialakulásodhoz...

– Talán inkább szakmai kialakulásomhoz – arra gondolok, hogy apámtól örökölhettem a művészi alkotásra és a tanításra való hajlamot. Emberré válásomhoz szüleim egyformán hozzájárultak azzal a példamutatással, ahogyan családi és közösségi életüket élték, munkájukat végezték: becsülettel, elkötelezettséggel, felelősségtudattal, gondoskodással, pozitív hozzáállással, és nem utolsó sorban sok-sok szeretettel.

– Milyen benyomásokkal búcsúztál a Zeneközépiskolától, zene- és általános műveltségi tanáraidtól?

– Én azok közé a diákok közé tartoztam, akik szerettek iskolába járni. Elemista koromban a tanulás sem okozott különösebb gondot, maximális jeggyel végzetem minden évet; Kós-nagyapám meg is jegyezte egy alkalommal – úgy harmadik osztályos lehettem –, hogy az ellenőrzőim szépek, de elég unalmasak...

Nagyon meghatározó volt számomra Protopopescu Éva tanítónőnk pedagógiai és emberi magatartása, aki – azt gondolom – kiváló indítást biztosított tanítványai számára. Mai napig öröm látni azt a szeretetet és boldogságot, amely belőle árad, amikor volt tanítványaival találkozhat, beszélgethet.

Györkös Mányi Albert: Falusi Madonna (1985. olaj vászonra)

Hasonlóképpen határozta meg szakmai fejlődésemet hegedűtanárom, Zsurka Péter, aki kivételesen jó alapokat plántált tanítványaiba, és akitől megtanultam/megtapasztaltam azt, hogy a hangszertanulás folyamatában mennyire fontos a minél tökéletesebb alapozás. Ezt az elvet követtem én is hegedűtanárként, úgy érzem, eredményesen.

A szolmizáció, zenediktálás és zeneelmélet alapjait Szabó Margit tanárnő – Gitta néni – öntötte belénk, szigorú és alapos módon, az ő óráin olyan képességekre és tudásra tettünk szert, amelyek biztosították számunkra a további fejlődést ezen a téren.

Majd következtek a gimnáziumi évek, a sok tanár. Mindannyiuktól volt amit tanulnunk. De természetesen voltak közöttük olyanok, akik felejthetetlenek maradtak számomra és meghatározták további életutamat: például Guttman Mihály – mindannyiunk Misi bácsija –, akinek irányításával volt szerencsém kamarazenélni, és az általa vezényelt zenekarban hegedülni; vagy Jakóné Barabás Margit történelem és földrajz szakos tanárnő, aki egyben osztályfőnöknőnk is volt a felső tagozaton. Nagyon szerettem az osztályközösséget is, kedveltem osztálytársaimat, akikkel mai napig tartom a kapcsolatot.

– Beszélj kalota-szegeleti, tordaszentlászlói hegedűtanári tevékenységedről.

– Így utólag elemezve: nagyon érdekes a sors. Ugyanis Györkös Mányi Albert, a zeneiskola akkori klarinéttanára keresett meg a hegedű szakra való sikertelen felvételi vizsgáim után, hogy vállalnám el szülőfaluja, Tordaszentlászló hegedülni vágyó gyerekeinek tanítását. Előbb vonakodtam ettől az ajánlattól, mivel semmi vonzódást nem éreztem akkoriban a tanítás iránt, csakis hegedűsként tudtam magam elképzelni; azonban kitartó biztatására végül is elvállaltam. Egy év múlva már Tordaszentlászlón és Magyarfenesen összesen tizenkét kisebb-nagyobb gyermeket tanítottam, a kolozsvári Művészeti Népiskolához tartozva. Ezzel Györkös tanár úr – szüleim segítségével – az ölembe pottyantotta az első munkahelyem. Ennek köszönhetem azt a felismerést, hogy bizony van mit keresnem a tanári pályán, és hogy nagyon szeretem ezt a munkát. Bizonyította ezt az a sok csodálatos élmény, amely azalatt a negyed évszázad alatt ért, amely során végül is szinte folyamatosan foglalkoztam hegedűtanítással – Tordaszentlászlón, Magyarfenesen, majd Baróton és Vargyason. Csodálatos érzés, amikor a volt tanítványaim időnként megkeresnek, csak azért, „hogy hallják a tanárnéni hangját”. Egyik-másik közülük – hivatásként választva a zenélést – szép eredményeket ért el, mint például a Magyarfenesről indult Barazsuly Erzsébet vagy Kiss Pista Levente...

– Nem sokat tudunk a baróti művelődési életről. A helybeli Művelődési Ház vezetőjeként mik voltak a feladataid?

– Barótra való költözésemet követően felfedeztem még egy hobbimat: a művelődésszervezést, amely a későbbiekben hivatásommá vált. Fiatal feleségként és anyaként, a 89-es változás adta lehetőségeket kihasználva, 1990 májusában, néhány egyformán gondolkodó, a közművelődési életet fontosnak tartó emberrel – bízva a jövő lehetőségeiben – létrehoztuk a Gaál Mózes Közművelődési Egyesületet, amely keretében aztán 15 évet tevékenykedtem, és megtanulhattam, megtapasztalhattam, hogy mit jelent civilként dolgozni. Az egyesület vezetőségi tagjaként, majd alelnökeként számtalan előadás és rendezvény tervezője, szervezője és lebonyolítója voltam kollegáimmal együtt, akikkel igazi csapatot alkotva nagyon szép eredményeket értünk el, kivíván a hazai és magyarországi közművelődési szakemberek elismerését. 1991-ben pedig a sors elém tárta azt a lehetőséget, hogy megpályázhassam a helyi Városi Művelődési Ház megüresedett igazgatói állását, amelyet sikerrel meg is tettem. A két évvel azelőtt nyugdíjba vonult igazgatónő, Kaptza Mária által több éven át sikeresen vezetett intézményt átvéve, az ottani munkát és programszervezést az új idők szelleme szerint kellett átalakítanom – tulajdonképpen feladatommá vált egy teljesen új fajta művelődési élet, új intézmény létrehozása, tágabb munkaközösség kialakítása, a változás hozta új lehetőségek keretében. A szakemberek, a közönség és a vendégművészek visszajelzése alapján, munkatársaimmal együtt sikerült egy olyan intézményt létrehozni, ahova szívesen tértek be kicsik-nagyok a különféle programokra, rendezvényekre, és ahova örömmel jöttek a vendégtársulatok is, dicsérve a vendéglátást és a közönséget.

Tizenöt éven át dolgoztam hát művelődés- és közösségszervezőként, olyan munkatársakkal, akikkel öröm volt együtt dolgozni, együtt alkotni. És közben együtteseket alapítottunk, a Kájoni Consortot, a Kelekótyát, az Erdővidék Néptáncegyüttest, meg muzsikáltam, tanítottam is. És utólag megállapítottam, hogy a sors olyan kegyes volt hozzám, hogy a mindenkori hivatalos munkám egyben a hobbim is volt. És ebbe beleszámíthatom azt a másfél éves időszakot is, amikor orvosi írnokként dolgoztam a baróti járóbeteg rendelőben, és a papírmunka mellett egyszerűbb asszisztensnői feladatokat is elláttam (vérnyomásmérés, kötözés stb.) – ugyanis mindig szívügyemnek éreztem a rászorultakon segíteni.

– Sikeresek voltak a Kájoni Consort régizene együttes fellépései, mely együttesnek te is tagja voltál...

Kós Kati. László Miklós felvétele

– Igen, mégpedig alapító tagja. Nem sokkal Barótra költözésünk után, 1988 folyamán, volt férjemmel, Demeter Jánossal sikerült toboroznunk olyan embereket, akik zenei tanulmányokkal vagy egyszerűen csak zenei tehetséggel rendelkeztek. 1988 decemberében kezdtük el a próbákat, tizenkét Baróton élő, különböző foglalkozású és életkorú, azonban a muzsikálást egyformán kedvelő lelkes emberrel. A mindennapok szürkeségének és a már csaknem kilátástalan jelen és jövő elviseléséhez a reneszánsz zenét választottuk menedéknek. Repertoárunkat 14–17. századi zeneszerzők hangszeres és vokális, világi és egyházi műveiből válogattuk. A névadó Kájoni János által gyűjtött és lejegyzett, valamint más korabeli erdélyi zeneszerzők művein kívül természetesen más tájak szerzőinek műveit is megszólaltattuk, ilyenképpen barangolva be hallgatóinkkal együtt Európát, a zene által. Számtalan sikeres koncertünk volt itthon és Magyarországon, de lehetőségünk adódott muzsikálni a bécsi Stefansdomban is. A muzsikálás-éneklés mellett ugyanakkor nagyrészt én láttam el az együttes menedzselési feladatait is. Az együttest a baróti iskola fogadta be, állandó helyszínt biztosítva működésének. Kolozsvárra való visszaköltözésemkor nagyon nehéz volt megválnom a Kájoni Consorttól. Hiányoznak az egykori próbák, közös muzsikálások, kiszállások, koncertek, és nem utolsó sorban a zenésztársak. Az együttes azonban továbbra is sikerrel működik, és idén nyáron nem csak jelképesen, de a valóságban is bebarangolta Európát, csodálatos élményekkel térve haza.

Hasonlóképpen nehezen váltam meg másik lelki gyermekemtől, a Kelekótya Együttestől is, amelyet 2001-ben alakítottuk a Művelődési Ház keretében, azzal a céllal, hogy – az elsősorban magyar nyelvű gyermekirodalom gyöngyszemeinek alapján készült feldolgozásokkal repertoárunkban – koncertekkel látogassunk meg gyermekközösségeket, főként olyan vidékeken, ahová a helyi anyagi források hiánya miatt e közkedvelt dalok, de elsősorban szerzőik-előadóik – mint például Sebő Ferenc, Dévai Nagy Kamilla, Halász Judit, Vitai Ildikó, illetve a Kaláka, 100 Folk Celsius és Bojtorján együttesek –, élőben nem juthatnak el. Koncertjeinkkel egyaránt sikert arattunk úgy a gyermek, mint a felnőtt hallgatóság körében. Felejthetetlen élményként maradtak meg számomra azok a koncertjeink, amelyek alkalmával a gyermekek rácsudálkoztak a különböző húros, fúvós, ütős és ritmus hangszereinkre, megismerhették ezeket közelről, esetenként ki is próbálhatták egyiket-másikat, valamint együtt énekelhették velünk (és mi velük) a már általuk ismert dalokat. Ezek az élmények és tapasztalatok azonban itt sem hagytak nyugodni: lelkes társakra lelve tervezzük már egy hasonló együttes létrehozását Kolozsváron is.

– Hogyan oldottad meg a baróti teendőid mellett az ingázásokat, folyamatos zenei továbbképzésedet a brassói egyetemen?

– Nem volt könnyű. Lévén, hogy Brassóban csak nappali tagozaton lehetséges zenei tanulmányokat végezni, folyamatosan jelen kellett lennem a kurzusokon, szemináriumokon. Az első két év programja viszonylag lazább volt, így emellett sikerült – naponta ingázva – elvégeznem a Művelődési Házbeli teendőimet is, átszervezve a programomat. Sőt, folytattam mindkét együttesben való tevékenységemet is. Ezenkívül 2003–2005 között hegedűltem a sepsiszentgyörgyi Georgius Kamarazenekarban is. (Így utólag azon töprengek, hogy honnan volt energiám minderre? Mai napig is csodálkozom saját magamon...) Másod év vége felé kezdtem érezni, hogy ez így nem megy tovább; valamit fel kell adnom. És akkor úgy döntöttem, hogy lemondok a Művelődési Ház vezetéséről és visszatérek a tanításhoz; amúgy is azt tapasztaltam, hogy a művelődésszervezői munkám egyre inkább eltolódik az adminisztrációs munka felé, és ennek nem örültem. A Baróttól 9 km-re fekvő nagyközségben, Vargyason próbálkoztam, szerencsével: a helyi iskola igazgatónőjének, Gödri Oláh Annának lelkes segítségével sikerült annyi érdeklődő gyereket toboroznunk, hogy 2004 őszétől teljes hegedűosztályt indítottam, amelynek keretében a hegedűórákon kívül zeneelméletet és zenetörténetet is tanítottam. Az osztály a sepsiszentgyörgyi Művészeti Népiskola kihelyezett tagozataként működött és működik a mai napig, lelkes támogatását élvezve annak igazgatójától, aki nem más, mint a sokunk számára ismert és közkedvelt, kiváló tenor énekes és karvezető, Szilágyi Zsolt. Két évet dolgoztam itt, további csodálatos élményekkel... Innen is nagyon nehéz szívvel váltam meg... De hát mindannyian tudjuk: valamit valamiért...

– Újból itthon Kolozsváron; milyen célkitűzésekkel vetted át a felújított Györkös Mányi Albert Emlékház vezetését? Mik a további terveid a kalotaszegi festő emlékházával, hiszen nálatok családi hagyomány a kapcsolattartás Kalotaszeggel?

– Kolozsvárra való visszatérésem után, 2007 októberében, a sors felajánlotta, hogy átvegyem a Györkös Mányi Albert Emlékház programmenedzselését. Örömmel fogadtam az EMKE veztősége által felkínált lehetőséget. Érdekes a sors: ha úgy vesszük, húsz év Kolozsvártól való távollét utáni visszatérésemkor Györkös Mányi Albert ismét munkahelyet ajánl fel számomra: az EMKÉ-re bízott hagyatéka további gondozását, valamint a műteremlakásában 1993-ban létrehozott emlékház és kis művelődési központ keretében viszonylag rendszeresen megrendezett előadások, koncertek, kiállítások további rendszeres megszervezését és lebonyolítását. Az idén tavaszra belsőleg terjesen megújult Emlékházban feladatommá vált az intézmény tevékenységének a mai igények szerinti újragondolása és alakítása, a programok rendszeresítése, új ötletek megvalósítása... Ezen a téren természetesen kamatoztatni szeretném a már említett tevékenységeim során szerzett – pozitív és negatív – tapasztalatokat. Ezzel a szakmai múlttal vágtam hát neki az új feladatnak. Szeretném, ha a Györkös Mányi Albert Emlékházat egy olyan kulturális, vagy inkább közösségi központtá sikerülne alakítanunk, amelybe gyermekektől idősekig szívesen jár majd el mindenki a programokra; ugyanakkor mások által elképzelt rendezvényeknek is szívesen helyet biztosítunk. Természetesen az elsődleges szempont Györkös Mányi Albert hagyatékának megfelelő megőrzése és a köztudatba való minél erőteljesebb bevitele. Ehhez természetesen az szükséges, hogy minél többen megforduljanak az emlékházban és belelássanak Györkös Mányi Albert szellemi örökségébe. A hagyaték átvétele után, a végrendelet értelmében 1993-ban emlékházzá avatott műteremlakásban ezért kezdett kulturális programokat (koncerteket, ismeretterjesztő előadásokat, könyvbemutatókat stb.) szervezni az EMKE. És úgy tűnik, nagyon jó ráérzessél, hiszen azóta sok száz ember fordult meg az emlékházban, megízlelve ezt az örökséget.

Nos, megpróbáltam továbbgondolni ezt a helyzetet, amikor is megfogalmazódott bennem egy sor elképzelés az emlékház további működtetéséről.

Eltöprengtem azon: mit is szeretett volna látni Györkös Mányi Albert a házában? Elbeszélgettem több olyan emberrel, aki ismerte őt. Ezekből a beszélgetésekből kiderült számomra, hogy szerette az embereket, örömmel fogadta őket lakásában, ahol megmutatta nekik a képeit, szívesen hallgatta meg a véleményüket, tanácsaikat. Egyszóval: lakásában gyakran látott vendégül kultúraszerető embereket, akik kellemes perceket-órákat tölthettek el társaságában.

Megfogalmazódott hát bennem az emlékház szerintem két legfontosabb célja: a hagyaték, ezen belül a közel kétszáz festménynek a minél jobb állapotban való megőrzése és minél több embernek való bemutatása, valamint egy olyan kulturális/közösségi központtá való alakítása, ahol az emberek jól érzik magukat és szívesen betérnek ide előadásokra, koncertekre, klubprogramokra – vagy csak úgy.

Ennek a célnak az eléréséhez nagymértékben hozzájárult az a tény, hogy az EMKÉ-nek sikerült felújítania a műteremlakást, és most már a mai igényeknek sokkal inkább megfelelő környezetben tudjuk fogadni az érdeklődőket. Szükség lenne még további infrastrukturális fejlesztésre. Remélem, mindezt sikerül megvalósítanunk pályázati úton és támogatások révén.

Számos szakemberrel, művésszel, civil szervezettel sikerült kapcsolatot teremtenem, akikkel különböző programokat, előadásokat egyeztettünk. A felújítás óta számos rendezvényre sor került már, örömünkre gyakran telt házzal. További terveim közt különböző ismeretterjesztő előadások, kiállítások, könyvbemutatók, kamarakoncertek, gyermekprogramok, klubtevékenységek megszervezése szerepel.

A zeneiskola diákjai, de elismert művészek is örömmel játszanak az emlékházba került kiváló Steinway zongorán, amelyen valamikor Szvjatoszláv Richter is koncertezett.

Augusztus folyamán egy fuvola mesterkurzusnak is helyt adtunk, amelynek keretében a kurzus mesteroktatója, Bálint János fuvolaművész, Gábor József kiváló zongorakíséretével felejthetetlen koncerttel lepték meg a teltházas közönséget.

Október elsejétől ismét sűrű és – reményeink szerint – változatos programot ajánlunk, amelyre szeretettel várjuk majd az érdeklődőket.

Köszönöm a beszélgetést!

 

Művelődés, 2008. október





Támogatóink

Médiapartnerek

Erdélyi Magyar Televizió

Ajánljuk


© 2009, EMKE, Belépés