Próbálom elhinni a hihetetlent. Guttman Mihály örökre megpihent. Nincs itt valami tévedés? A szívem azt mondja, igen, súlyos tévedés történt. Ám a Teremtő által működtetett természet kíméletlen törvénye azt mondja nekem: Ne lázadozz! Ehhez a végső pihenéshez Guttman Mihálynak is joga van. És tudomásul kell vennem, hogy bármennyire szeretünk valakit, el kell tudjuk engedni, ha az életnél, a földi létnél hatalmasabb erők elrendelik mellőlünk.
Tulajdonképpen szerencsés embernek mondhatom magam. Szerencsésnek, hisz az elmúlt húsz év közművelődési életének a szervezésében Misi bácsi munkatársa lehettem. Tőle tanultam meg, hogy aki Erdélyben belevág a közösségi kultúra-szervezésébe, annak a pihenés órái is közüggyé válnak. Mert a lélek tovább munkálkodik még akkor is, amikor a test már pihenni akar. Igazán ilyenkor kezd el tornyosulni az emberben a közössége iránti elkötelezettség nagy kérdőjele: vajon jól csináltam? S ha éppen gyötrődünk és kételyeink támadnak munkánkkal kapcsolatban, ilyenkor lehet és kell lelkiismeretünkkel szembenézni, s önmagunkkal, önmagunkban tisztázni, hogy érdemes-e tovább így cselekedni? S csak akkor szabad folyatni - zsonganak bennem Misi bácsi szavai -, ha lelkünk a legkristálytisztábban tükrözi vissza nekünk: Cselekedj tovább!
Guttman Mihály egész élete egy állandó cselekvés volt a hazai magyar zenei életért, különösen a kóruséneklés fellendítéséért. Nyugállományba vonulása után is évekig visszajárt a kolozsvári zeneiskolába tanítani, abba az iskolába, melynek egykor sok évtizeddel ezelőtt alapító igazgatója volt. Az elmúlt húsz évben pedig Misi bácsi kezében a karmesteri pálca varázsvesszővé vált. Hisz azt kell mondanom, hogy varázslatos az a történet, ahogyan az erdélyi kórusmozgalom több mint két évtizeddel ezelőtt irányításával életre kelt, majd a Romániai Magyar Dalosszövetség égisze alatt rövid időn belül megizmosodott, hogy mára egyik legismertebb civil intézményünk legyen Erdély ugyancsak gazdagon színezett kulturális palettáján. Igen, varázslatos ez a történet. De kevesen tudják, hogy mindez a varázslónak mennyi munkát, álmatlan éjszakát, idős fejjel történő tanulást (hisz meg kellett ismernie a pályázatírás fortélyait), intézményi adminisztrációt, szervezést, utazást jelentett, hogy éljen a kórusmozgalom, hogy minél több helyen csendüljenek fel magyar zenei életünk legjelentősebb alkotásai, hogy minél többször találkozzanak Erdély legtávolabbi vidékeiről is összesereglett kórusok.
Kedves Misi bácsi! Búszúzom tőled az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az EMKE nevében, amelyiknek tiszteletbeli tagja vagy és maradsz továbbra is (mert nem tudom, nem is akarom használni azt a szót, hogy voltál), s amely intézményünk elnökségéből nagyon fogsz hiányozni. Emléked örökké élni fog közöttünk, hisz példa értékű hivatásszeretetedre, szakmai hozzáállásodra, emberségedre még nagyon hosszú ideig szüksége lesz közművelődési életünknek a további törekvései valóra váltásában.
Nyugalmad az öröklétben legyen békés, csendes.
Dáné Tibor Kálmán
az EMKE elnöke