130 év közművelődés – bemutatták az EMKE új kötetét

Életpályák, programok a közművelődés szolgálatában. Tanulmányok az EMKE 130 évéről címmel jelentette meg az EMKE, az Erdélyi Múzeum-Egyesülettel közösen a 2015-ben tartott konferencia előadásait tartalmazó kötetét, melynek bemutatójára 2016. nov. 25-én, a Magyar Tudomány Napja Erdélyben 15. fórumán, a plenáris előadásokat követően került sor, a Protestáns Teológiai Intázet dísztermében.

A kötet a lektorálást is végző Dávid Gyula irodalomtörténész, az EMKE tiszteletbeli elnöke mutatta be, méltató sorait alább teljes egészében közöljük.

Életpályák, programok a közművelődés szolgálatában.
Tanulmányok az EMKE 130 évéről. Az EMKE alapításának
130. évfordulója alkalmából Kolozsvárt, 2015. október 15-én
tartott konferencia előadásai. Szerkesztette Bartha Katalin
Ágnes. Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2016. 268 lap.

Alig egy évvel ezelőtt ünnepelte az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület alapításának 130. évfordulóját, s most a kezünkben van az a kötet, amelynek segítségével felidézhetjük az ünnepség-sorozat két legfontosabb eseményét: az EMKE történetéről rendezett konferenciát és – a kötet képanyaga segítségével – azt a kiállítást, amelynek az EMKE Györkös-Mányi Albert Emlékháza adott otthont annak idején.
Az egy évvel ezelőtti események – és most a kötet – nem csupán egy Kolozsvár gazdag magyar kulturális és tudományos életének eseménysorából. Több annál azért, mert a hátterében lévő tudományos munka az Egyesület sok évtizede a nyilvánosságtól elzárt levéltárára is támaszkodhat, s ez lehetőséget ad a téma kutatójának arra, hogy a rendkívül adatgazdag, de szükségszerűen némileg „fesztivista” Sándor József-féle Emlékkönyv adatain túllépve, betekintést nyújtson az EMKE mindennapi életébe is. Nem teljes még a betekintésnek ez a lehetősége, hiszen az EMKE levéltárának, amely az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1948-ban hatalmi erővel történt megszüntetése után annak hatalmas levéltára részeként az állam „kezelésébe” került, egyelőre még csak az 1918-ig terjedő rész vált kutathatóvá, de így is – úgy gondolom – köszönettel tartozunk ezért azoknak, akik ezt lehetővé tették: a Kolozsvári Állami Levéltár néhai és mai tudományos munkatársainak. Tesszük ezt – a kiadvány bevezetőjét jegyző dr. Széman Péter EMKE-elnökkel és az immár kutatható levéltár-részt tartalmában ismertető, s egyben a további kutatás lehetőségeit is jelző Bartha Katalin Ágnessel együtt - abban a reményben is, hogy az anyag feldolgozásának és hozzáférhetővé tételének munkája nem áll meg itt, s idővel belülről is megismerhetjük azt a munkát, amelyet az 1918 után kisebbségivé vált helyzetünkben ez a nagy múltú intézményünk az erdélyi magyarság megmaradásáért folytatott.
A tavalyi konferencia és ez a mostani kötet súlypontilag szükségképpen még mindig az EMKE-nek az első világháború előtti „nagy” korszakához kapcsolódik, de olyan kiegészítéseket kínál a korábbi EMKE-történetek eredményeihez mérve, amelyek mélységében egészítik ki az eddig ismert képet. Gaal György az EMKE-alapító kolozsvári polgármester, Haller Károly portréját rajzolja fel, s megismertet bennünket egy céltudatos és fáradhatatlan Millenium-kori erdélyi magyar kultúrpolitikus személyiségével. A 19. század második felének román-magyar kapcsolattörténeti kutatójaként ismert Berki Tímea az „első EMKE” másik kulcsszemélyiségének, Sándor Józsefnek a portréjához nyújt új dimenziókat felvillantó adatokat, feltárva azt a kulturális közeget, amelyben a műfordítóként egyébként szerény érdemű egykori EMKE-főtitkár ezen a téren tevékenykedett. Egyed Ákos az EMKE egyik egykori előd-szervezetének, az 1875–1880 között működött Székely Művelődési és Közgazdasági Egyesület történetébe nyújt betekintést, érzékeltetve azt a társadalmi szükségletet és azt a közeget is, amely aztán 1885-ben az országos EMKE létrehozását szükségessé, szükségszerűvé tette. Ehhez a témakörhöz kapcsolható Balaton Petra tanulmánya, aki a már megalakult EMKE-nek a millenniumi korban (és tegyük hozzá, azóta is változatlanul) időszerű, oly sokfelé ágazó „székely kérdés”-ben tett fáradozását és e fáradozások buktatóit tárja fel. Különösen érdekes – és dokumentációs bázisát tekintve egyedülálló – a szórvány-témában egyébként is fáradhatatlan Vetési László tanulmánya az EMKE-nek egy Szeben megyei magyar szórványközösség életében való jelenlétéről. Olvastán lehetőséget kapunk arra, hogy betekintsünk a fentebb már említett „fesztivizmus” egy mögöttes vidékére, arra, ami a nemesen megfogalmazott és sokak által önzetlenül szolgált kultúr-programok mögött van, amivé ezek a programok a megcélzott (a „megmentésre” kiválasztott) közösség élében váltak. És végül szintén ehhez a – szükségképpen legbővebben vizsgált „nagy” korszakhoz tartozik, a tematikát tekintve, s e korszakban eddig kevéssé ismert távlatokat nyitó Bartha Katalin Ágnesnek a kor hírneves színésznője, Prielle Kornélia és az EMKE viszonyáról és Murádin Jenőnek az egyébként francia származású Peielle István nagykereskedőnek az EMKE-támogató fáradozásáról.
Hogy a tavalyi konferencián és a most megjelent kötetben a súlypont az EMKE első korszakára esik, az nyilván nem véletlen. Mert arról, amit az elkövetkezőkről tudunk, az előzőhöz hasonló életességgel csak azután tárulhat fel, az EMKE-levéltár további részeinek kutathatóvá válásával. Ma erről, bár alaposan adatolt, de még csak közvetett (az egykorú sajtóból kihámozható, s ott is az akkori cenzúra korlátozó jelenlétét számításba vevő) képet rajzolhatott meg Gaal György kerek húsz évvel ezelőtt, a 110 éves EMKE ünnepén. Pedig – épp a mai EMKE-munkára nézve - nem lenne tanulság nélkül való annak a sziszifuszi küzdelemnek a részletekbe menő ismerete, amelyet ez az egyesületünk is, úgyszólván létéért, a királyi Romániában a körmönfont hatalmi ellehetetlenítés ellen folytatott. És az sem volna tanulság nélküli kutatói feladat, ha rendre feltáródnék azoknak az egyesületeinknek a története, akik a két világháború közötti kisebbségi évtizedekben a magyar közművelődési munkát egy-egy területen átvették, és egy-egy kisebb közösség vagy művelődési ágazat körének lehetőségeit kihasználva folytatták.
Az első húsz esztendő most csak Tóth Szabolcs Barnabásnak a Háromszéken folyó EMKE-munkát részleteiben feltáró tanulmányának adatsoraiból, egyetlen magyar tájegység dimenzióban rajzolódik ki, összehasonlítási lehetőséget kínálva arra is, hogy mit és miként lehetett folytatni abból, amit ebben a körülhatárolt dimenzióban az EMKE a „többségi” helyzetben elkezdett.
A hézagpótlás vonatkozásában egyébként a kötet – és az EMKE-történet – különösen érdekes fejezetébe kínál betekintést Lakatos Artúr Loránd tanulmánya az 1940-et követő évek EMKE-történetének kulcsfigurájáról, a kalandregénybe is illő életű Unghváry Sándorról. És itt most nem ezt a kalandosságot szeretném hangsúlyozni, hanem azt a képet, amelyik Unghváry EMKE-munkáján keresztül a „négy magyar év” és az 1945 utáni rövid időszak erdélyi magyar közművelődésének lehetőségeiről és buktatóiról ebből a tanulmányból előrajzolódik.
De mi történt azután, 1948-tól 1989-ig? Abban a közel fél évszázadban, amikor a Romániában is hatalomra került kommunista rendszer az elvárásai szerinti „új ember” nevelésének eszközévé próbálta formálni a közművelődést, de amikor a kényszerzubbonyban is akadtak közösségünkét felelősséget érző „napszámosai” a magyar kultúrának, olyanok, akik a valós értékek megőrzésén, továbbadásán fáradoztak – nem egyszer biztonságuk kockáztatásával. Kisebbségi közművelődésünk immár nemsokára száz esztendős történetébe ez a korszak, ennek a ma jobbára névtelen vagy csak szűk körben ismert és számon tartott hősei is beletartoznak.
És talán megérné a tudományos vizsgálódást az a negyedszázad is, ami az EMKE 1991-es újraindulása óta történt. Ez az élő történelem, amelyben új helyzetben új feladatok vállalására indultunk, s bizonyára nem lenne érdektelen sine ira et studio szemebesülni azzal, hogy hová is jutottunk. Ennek a huszonöt évnek a dokumentumai kutathatóak, munkásai közül sokan még megszólaltathatók, s ez utóbbi lehetőséget addig kellene kihasználni, amíg még szembesíthetők azzal is, hogy mi lett a huszonöt évvel ezelőtti elgondolásokból. Túl az ilyen vizsgálódások tudományos hozadékán, a jövő szempontjából ez sem lehet érdektelen.
Mindezek után szólnom kell – ha csak futólag - a mostani kötet gazdag képanyagáról. A 104 kép és a hozzájuk fűzött eligazító képmagyarázatok, akárcsak annak idején a kiállítás, egy vizuális EMKE-történetet kínálnak a közönségnek. Összeállítása, akárcsak a tavalyi kiállítás megrendezése az egész kötetet szerkesztő Bartha Katalin Ágnes lelkiismeretes és szakszerű munkáját dicséri.
Végül engedjenek meg egy záró gondolatot:
Az előbbiekben a most megjelent kötet kétségtelen eredményei mellett a hézagok irányába kanyarodtam el. Minden számbavétel ezzel is jár. De úgy gondolom, nem követem el most én is a „fesztivizmus” vétkét azzal, hogy zárógondolatként mégis egy eddig nem említett pozitívum megemlítésével zárjam az ismertetőt: azzal a biztatással, amit a kötetben egy-egy tanulmánnyal szereplő fiatalok jelenléte sugall. Azoké a kutatóké, a mai harmincévesekre gondolok, akik a diktatúra utoljára már teljesen ellehetetlenítő idejének elmúltával léptek a tudományos pályára, s akiktől – akárcsak az őutánuk jövőktől – bízvást reméljük a fentebb jelzett fehér foltok berajzolását közművelődésünk térképére.

Kolozsvár, 2016. november 25.
Dávid Gyula
 

Bíró Annamáriának, az EME Kiadója vezetőjének a kiadás, megjelenés körülményeit érintő szavait követően Bartha Katalin Ágnes, a kötet szerkesztője nyújtott fogódzót az olvasáshoz, lapozgatáshoz.

Bartha Katalin Ágnes

A kötet megvásárolható az EMKE Szabédi László Emlékházában (Lázár / Gh. Lazăr u. 30.), valamint hamarosan a Bagoly Könyvesboltban (Kossuth Lajos / 21. Dec. u. 1.), illetve Rösernél (Mátyás u. 3.) is.