Tisztújító EMKE-közgyűlés
Beszámoló és tisztújító közgyűlést tartott az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) zilahi szervezete a hételőn.
A közművelődési szervezet múltja visszanyúl a 19-ik századba, Kolozsvárt alakult meg 1885-ben. Félévszázadot meghaladó tevékenységét 1953-ban szüntette meg, amikor a kommunista hatalom felszámolta a korábban létező intézményrendszert. Újraalakulására 1989 decembere után nyílt lehetőség, amikor Brassóban ismét megszervezték az egyesületet. Erről is szólt Lakóné Hegyi Éva beszámolója, amelyben emlékeztetett: a zilahi fiókszervezet 1992. június 23-án alakult meg a belvárosi református templomban.
A fiókintézmény öt tagú vezetőséggel fogott neki a munkához, a Heltai Alapítvány vásárolta ingatlanban meghatározatlan időre biztosított székházat és létesített könyvtárt. A beszámolóban elhangzott, hogy az Ilyés Alapítvány anyagi támogatásával és Seres Dénes hozzájárulásával megtörtént a székház vásárlása, ugyanakkor közbenjárására önálló jogi státust nyert a zilahi EMKE, amiért ezúttal is köszönetet mondott az RMDSZ megyei vezetőségének a segítségért.
Lakóné Hegyi Éva beszámolója részletesen ismertette az egyesület állandó és eseti tevékenységi körét. A székházban próbál a Terbete Néptáncegyüttes, házigazdája az Őszikék Nyugdíjasklubnak, rendezvényeket tartanak évfordulók alkalmából, a könyvtár jelenleg nem működik, ellenben a Pro Zilah Egyesület könyvtárával összevonva ismét olvasókat vár a közeljövőben. Az eseti rendezvények sorában több író-olvasó találkozóra és könyvvásárra került sor, lehetőséget biztosított képzőművészeti kiállítások megrendezésére, emlékeseteket, mesedélutánokat tartanak, nyári tábort szerveztek rászoruló gyerekeknek , s ugyancsak az EMKE-székház házigazdája az Erdélyi Múzeum-Egylet Zilah és Vidéke Fiókszervezete évente megtartott tudományos ülésszakának. Az EMKE helyi egyesülete együttmükődik az RMDSZ helyi és megyei szervezetével, illetve a Pro Zilah Egyesülettel, fejezte be beszámolóját a vezetőségi tag.
A gazdsági beszámolót Szilágyi Sándor vezetőségi tag terjesztett elő. Ismertette: a tevékenységhez kellő finanszírozás forrásai az adományok és a pályázatokban nyert pénzösszegek. Ebből ingatlan felújjítási munkálatokat viteleztek ki, többek között központi fűtésre álltak rá, az állammal szemben mindig befizették a ház-telekadót.
Gombos Gyüngyike könyvelő végül a 2009-ik évi pénzügyi mérleget mutatta be, az idei a jövő évben esedékes.
A tisztújítás levezetésére felkért Kerekes Edit mondott köszönetet a leköszönt elnökségnek. A közgyűlés egyhangúlag fogadta el az elhangzott beszámolókat, valamint egyetértett, öt tagból álljon a vezetőség. Elnöknek Lakóné Hegyi Évát választották meg; vezetőségi tagoknak Bajusz Istvánt, Szilágyi Sándort, Gombos Gyöngyikét és Csiszár Zsuzsát úgyszintén ellenszavazat és tartozkodás nélkül. Az ellenőrző bizottságba választottak: Oláh Ágnes, Harangozó Ilona és Fodor István.
A megválasztott elnök megköszönte a bizalmat, együttműkődést vár a civilszervezetekkel és résztvevőket az EMKE rendezvényein.
F.L., Szilágyság, 2010. december 17.
Műterem és Élet-Jelek a Székelyföldről
Kiállítással egybekötött könyvbemutató a Györkös Mányi Albert Emlékházban
|
|
| Márton Árpád: Közép-Európa I. |
S hogy miért e múltba kalandozás egy kiállítás megnyitón? Mert minden mindennel összefügg. Mert talán ez a szemet gyönyörködtető, lelket kiteljesítő tárlat is ott hordozza csírájában Tőzsér József Székelyföldről irányított könyvpostáját, azt az egyszemélyes intézményt, amely 2011 januárjában ünnepli megalakulásának 40. évfordulóját. S amely 1993-tól immár könyvkiadóvá teljesedve, Kozma Mária főszerkesztésével vált a hazai „könyvtermelés” egyik legmarkánsabb képviselőjévé, az irodalom és a művészet terjesztőjévé, sőt gerjesztőjévé is. Amint azt a Műterem és az Élet-Jelek sorozatok itt látható kötetei is igazolják: a képzőművészek és méltatóik szószólójává.
|
|
A sorozatok értékes darabjai közül a legfrissebbek kerülnek most bemutatásra, és elevenednek meg a művészek jóvoltából, akik néhány munka erejéig eredetiben is ízelítőt nyújtanak tevékenységükből. Az eredeti alkotásokkal való találkozás élménye pedig összehasonlíthatatlanul többet jelent a legjobb reprodukciónál is, mondhatni hitelesíti a könyvben foglaltakat.
Némi túlzással az erdélyi képzőművészet keresztmetszete elevenedik meg előttünk. A műfaji és stiláris változatosság révén ugyanis betekintést nyerhetünk a kortárs hazai vizuális művészet főbb vonulataiba.
A festészetet Márton Árpád, a Hargita műhely oszlopos tagja és megteremtője képviseli, aki expresszív, varázslatos realizmusával alkotóművészetében mindvégig hű maradt ahhoz a tájhoz és emberéhez, amely elindította a pályán. A robusztus formák elemi erejével ható, mélységesen emberközpontú, erdélyi hagyományokból táplálkozó művészete a legkorszerűbb festői nyelvezeten szól a befogadóhoz. Sajátos színvilágú, balladai tömörségű, sorsképszerű alkotásai a drámaiság és a líraiság egyedi ötvözetei. Művészi munkásságát Banner Zoltán mutatja be gazdagon illusztrált kötetben. A jelenlegi tárlatra a művész három, sejtelmesen könnyed, rendkívül kifejező, a szokásosnál líraibb, megejtő szépségű pasztelljét küldte el.
|
|
Zsigmond Márton ugyancsak a régióbeli művészgárda prominens tagja. Képzőművész a szó legnemesebb értelmében, hiszen a monumentális művészet – gondoljunk csak a csíkszeredai mozi homlokzatát díszítő mozaikjára – legalább olyan közel áll hozzá mint a festészet és a mindezek alapját képező rajz. Az emberi test anatómiájának kiváló ismerője és művészi átlényegítője. Biztos kézről, nem mindennapi rajztudásról, lényeglátásról és művészi fantáziáról árulkodó akt sorozatából a Házsongárd Alapítvány kolozsvári aukciós tárlatán is kaphattunk ízelítőt. A róla szóló kismonográfia bevezető tanulmányát Turós Eszter jegyzi. A tárlaton két, folthatásokkal építkező, a figuralitást éppen csak hogy sejtető színvillanásával szerepel.
A régió másik jellegzetes művész képviselője a Kézdivásárhelyen élő Sárosi Csaba. Munkásságát kötetben Jánó Mihály méltatja. Sajátos színvilág, a legkülönfélébb anyagok és tematikák kombinációja, humor, sőt a szarkasztikus megfogalmazások iránti fogékonyság is jellemzi a környezetét és önmagát sajátosan egyedi művészi szemüvegen keresztül szemlélő alkotó művészi világát. A motívumok játékos sokszínűsége és a szigorúan pontos szerkesztés sikerrel egészíti ki egymást a Feszt László-tanítvány Sárosinál.
Fazakas Tibor sajátos színt képvisel erdélyi képzőművészetünkben. Op-artos konstrukciói egyfajta lírai geometria rejtelmeibe nyújtanak betekintést. A művész biztos kézzel, mérnöki pontossággal szerkesztett, festett képi vallomásai dacolni látszanak a számítógépes technika mindenek felettiségével. Alkotásait kötetben Banner Zoltán elemzi.
|
|
Leegyszerűsített, tiszta formáival a szobrász Vargha Mihály a művészi absztrakció legmagasabb fokára jut el. Florális, zoomorf és antropomorf fogantatású, geometrikus alakzataival életet, költőiséget lehel a hideg formákba. A művész a mikró- és makrovilág ellesett formáiban véli felfedezni azt a harmóniát, amely a formai megjelenítés katartikus látványát teremti meg. Egyfajta érzelmesen konceptuális szobrászatnak adva ezáltal teret. Munkásságát kötetben Szücs György mutatja be.
Köllő Margit művészi munkásságáról Gazda Árpád ír. A kitűnő rajzkészséggel megáldott textilművész munkái sikerrel ötvözik a látványt és a látvány mögötti gondolati szférát. Természeti motívumokkal gazdagon átszőtt alkotásai ilyenformán a figurativitás következetes vállalásával jutnak el a conceptual art lehetőségeinek kiaknázásáig is. Éppen visszafogottságukban megkapó, különleges eleganciájú munkáit egyfajta sajátos puritánság, önként vállalt aszketizmus jellemzi. Alkotásai úgy korszerűek és úgy jövőbe mutatók, hogy magukon viselik annak a közösségnek a jegyeit, kulturális örökségét, amelyből vétettek.
És hatványozottan jellemző ez a szintén textilművész és divattervező Bandi Kati munkásságára. Nem véletlenül, hiszen a gyökerek tiszteletét és szeretetét a családból hozta. Édesapja, a népművészet igazi apostolaként oktatta a fiatalokat az eredeti népi motívumok sajátosságainak ismeretére, a bennük rejlő lehetőségek kiaknázásának fontosságára. Ezekből ihletődik Bandi Kati is. Az óriáslány ruhájával pedig valósággal brillírozik, korlátlan alkotó fantáziáról és művészi érzékről téve tanúbizonyságot. A munkásságát bemutató tanulmányt Nagy Miklós Kund írta.
A kiállító művészek tagjai annak a Barabás Miklós Céhnek, amely nemrég nyerte el az egyik legmagasabb anyaországi kitüntetést, a Magyar Örökség Díjat. Az elismerés nekik is köszönhető.
Elhangzott 2010. november 24-én, a Györkös Mányi Albert Emlékházban (szerkesztett változat)
Németh Júlia, Szabadság, 2010. november 30.
Kiállítás nyílt Domokos Géza külföldi utazásairól
A tárlatot Dáné Tibor Kálmán és Bartha Katalin Ágnes nyitotta meg – A SZERZŐ FELVÉTELE
Domokos Gézára emlékeztek pénteken délután a Lázár/Gh. Lazăr utca 30. szám alatti Szabédi Emlékházban. A Szabédi-estek rendezvényén elsőként a Kultúrpolitika és kisebbségi szerepvállalás: Domokos Géza külföldi útjai 1949–1982 című kiállítást nyitották meg, majd szakmai előadások hangzottak el a 2007-ben elhunyt író, politikus, műfordító és kiadóigazgató munkássága kapcsán.
– A romániai magyar irodalmi és politikai élet egyik kiemelkedő alakja volt Domokos Géza. RMDSZ-elnökként szorgalmazta az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület újraalakítását 1991-ben, számunkra ezért is fontos, hogy emlékezzünk rá. Ugyanakkor óriási megtiszteltetés érte két évvel ezelőtt az emlékházunkat: a család és a Kriterion Alapítvány jóvoltából őrizhetjük Domokos Géza irodalmi hagyatékgyűjteményét – magyarázta Dáné Tibor Kálmán EMKE-elnök, hozzátéve: 13 iratfolyóméternyi anyagot tárolnak 92 dobozban, ami összesen 12 200 dokumentumképet jelent. A gyűjteményt sikerült felleltározni, s a következő időszakban, a családdal való sikeres egyeztetés folytán tételesen is megállapítható lesz, melyek a kutatható, kevésbé személyes dokumentumok.
A mostani kiállítást Bartha Katalin Ágnes, a Szabédi-ház kutatója szervezte, aki a hagyaték feldolgozásának munkálatait is vezette. A tárlat elsődleges célja pedig, hogy Domokos Géza sokrétű életművének kevésbé ismert szegmensére, külföldi utazásainak körülményeire hívják fel a figyelmet. – Szerencsés helyzetben van a hagyaték rendezője, ugyanis Domokos Géza a meghatározó jelentőségű moszkvai főiskolai éveitől kezdődően nagyon körültekintően gyűjtötte és őrizte, úgymond, archiválta is emlékeit, mintegy a majdani kutató keze alá dolgozott – mondta Bartha Katalin Ágnes.
Elhangzott: szolgálati útjai során különböző leveleket, hivatalos beszámolókat, valamint útikönyveket, múzeumi és színházjegyeket, s emellett fényképeket is megőrzött. 1949 és 1954 közötti moszkvai tanulmányi évei mellett kínai és mongóliai, valamint amerikai útjait mutatja be a kiállítás. Rávilágít ugyanakkor Domokos Géza utazásainak indíttatására is: kiadóigazgatóként szakmai kapcsolatok építése érdekében, békedelegáció keretében a központi bizottság tagjaként, a romániai magyar irodalom ismertetése és népszerűsítése céljából kiadóvezetőként stb. utazott külföldre.
A megnyitó keretében Bartha Katalin Ágnes Domokos Géza Éveim, útjaim, arcaim című memoárkötetéből is felolvasott egy részt: „A szekuritáté kezében évtizedekig a külföldi utazás jelentette a leghatékonyabb kelepcét, a leggyakrabban használt módszert, amikor zsarolási, beszervezési céllal közel akartak férni valakihez. Most sem értem, hogy képezhettem kivételt ilyen értelemben, annyi nemzedéktársamtól eltérően. Mint hogy soha semmilyen egyenes presszió vagy bántás nem ért a politikai rendőrség részéről, pedig az eddig nyilvánosságra került politikai dokumentumok alapján tudhatjuk: sok mindent nem néztek jó szemmel abból, amit csináltam”.
Az est második részében Egyed Péter Tétek és ellentétek, Dávid Gyula Remények és dilemmák a Kriterion születésének küszöbén (Domokos Géza és a „kettős kötődés”), Bányai Éva Domokos Géza mozgásterei, Gálfalvi Zsolt pedig Domokos Géza, a memoáríró címmel tartott előadást, Székedi Ferenc Domokos Géza és a Kriterion Alapítvány című szövegét pedig Bartha Katalin Ágnes olvasta fel.
Székelyföldi képzőművészek tárlata Kolozsváron
Kiállítás-megnyitóval egybekötött könyvbemutató
Hét kortárs erdélyi magyar képzőművész legújabb munkáit tekinthetik meg az érdeklődök az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházában. A tárlatot a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó és a kolozsvári Gaudeamus könyvesbolt rendezvényén, szerdán délután nyitották meg a Majális/Republicii utca 5. szám alatt. Az est folyamán a kiállító művészek munkásságát vázoló Műterem és Élet-Jelek sorozatok kiadványait is megismerhettük.
Dáné Tibor Kálmán EMKE-elnök köszöntője után Sarány István, a Pallas-Akadémia főszerkesztő-helyettese kifejtette: idén, viszonylag rövid idő alatt hat kötet jelent meg a kiadó Műterem sorozatában, ugyanakkor az Élet-Jelek-sorozat is tovább bővült, a Kosztándi házaspár munkásságáról szóló átfogó monográfiájával (utóbbi Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész munkáját dicséri). – Számos tehetséges képzőművészünk van, olyanok, akiket pályatársaik is elismernek, ugyanakkor jó, a magyar és a nemzetközi képzőművészeti életben zajló folyamatokat értő és érző művészeti íróink is akadnak – magyarázta Sarány. Kitért a kortárs hazai képzőművészek munkásságának bemutatására elindított Műterem sorozatra, amely az erdélyi magyar képzőművészet gazdagságát és változatosságát tükrözi. A Bandi Kati (előszó: Nagy Miklós Kund), Fazakas Tibor (Banner Zoltán), Köllő Margit (Gazda József), Sárosi Csaba (Jánó Mihály), Vargha Mihály (Szücs György) és Zsigmond Márton (Túros Eszter) életét és művészetét vázoló Műterem-kötetek mellett az Élet-Jelek sorozatban, Banner Zoltán tollából megjelent Márton Árpád című monográfiát ismertette röviden.
– Ment-e a könyvek által a világ elébb? – tette fel Vörösmarty szállóigévé vált kérdését Németh Júlia műkritikus. A Tőzsér József által 1971-ben, Gyergyószentmiklóson megalapított romániai könyvposta-szolgálatra utalt, amely „az ország legeldugottabb falvaiba is eljuttatta a magyar könyvet, a magyar szót, s azt a gondolatot, amely hozzájárult a túléléshez, magyarságunk megőrzéséhez”. – 1993-ban pedig megalakult a Pallas Akadémia Könyvkiadó: Kozma Mária főszerkesztésével és Tőzsér József igazgatásával az ország egyik legmarkánsabb könyves vállalatává nőtte ki magát. Terjeszti a magyar könyvet, az irodalmat, a művészetet. Ugyanakkor nem csak terjeszti, de gerjeszti is mindezt, kapcsolatot teremtve az alkotók és a nagyközönség között – magyarázta a műkritikus.
A kiállított alkotások értékelése után Németh Júlia megjegyezte: a teremben az erdélyi képzőművészeti élet színe-javának a keresztmetszetét láthatjuk kicsiben. Örömét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a székelyföldi képzőművészek időnként Kolozsváron is bemutatják értékeiket. – A most kiállító művészek mindegyike tagja a Barabás Miklós Céhnek, annak a szervezetnek, amely nemrég megkapta az egyik legnagyobb elismerést, a Magyar Örökség-díjat. Ez pedig nagymértékben nekik is köszönhető – összegzett a műkritikus.
Ferencz Zsolt, Szabadság, 2010. november 26.
Örmény köteteket ismertettek
A budaörsi Örmény Önkormányzat által kezdeményezett Magyar–Örmény Könyvtár-sorozat köteteit ismerhették meg az érdeklődők pénteken délután az EMKE–Györkös Mányi Albert Emlékházban.
A rendezvény keretében Fancsali János zongoraművész és zenetörténész, a könyvsorozat szerkesztője Petelei István „Csak egy szabályunk van: igazat kell írni!”, dr. Kapronczay Károly Adatok a magyarörmény orvosok és gyógyszerészek történetéhez, Czetz János Utazás Spanyolországban, dr. Száva Tibor Sándor Magyarörmények az I. világháborúban, Gámentzy Eduárd Holddal takarózni című kötetét ismertette, ugyanakkor a Czárán Gyula emlékkönyv és a Baby szakácskönyve című kiadványokat is bemutatta. Legvégül a Magyarörmény herbárium elnevezésű 2011-es falinaptárt ajánlotta a jelenlévők figyelmébe. Mint kiderült, 2001 óta 17 kötetet sikerült megjelentetniük, mostanában pedig átlag kétszáz példányt nyomtatnak egyik-másik kiadványból.
(ferencz), Szabadság, 2010. november 22.
„Rá voltam kényszerítve Kenyában, hogy beilleszkedjek”
Halmen Balázs elsőként jelentkezett önkéntesnek hosszú távra Rusinga szigetére
|
|
| HALMENOVICS.BLOGSPOT.COM–Focipálya- és csapatavató ünnepség a Viktória-tó Rusinga szigetén |
Fiatal és nyughatatlan, a szó legpozitívabb értelmében. A marosvásárhelyi születésű Halmen Balázs már középiskolás korában szeretett volna Afrikába utazni. Érettségi után Kolozsváron, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Földrajz Tanszékén folytatta tanulmányait. Álma, hogy a világ más régióit felfedezze, s közben az emberek segítségére legyen, időközben az önmaga határainak tágításával is kiegészült. Egyetemistaként beiratkozott az egyik angliai önkéntesképző iskola tízhónapos képzésére, de a résztvevők többségéhez hasonlóan négy hónap után Balázs is csalódottan tért haza. S bár a körülmények úgy hozták, hogy első próbálkozása nem járt szerencsével, nem adta fel: ennek eredményeként februártól négy hónapot töltött el önkéntesként Kenyában, az afrikai Viktória-tó Rusinga szigetén, szegény és nagyon szegény, árva és félárva gyermekek között. Munkája az egész faluközösség fejlesztésére kiterjedt.
– Miért éppen Afrika, és azon belül Kenya?
– Amikor Angliából hazaérkeztem, elhatároztam, hogy magánúton próbálkozom: az interneten keresgéltem azokat a nonprofit szervezeteket, amelyek önkénteseket várnak a világ különböző pontjain végzett tevékenységükhöz. Több szervezethez elküldtem az önéletrajzomat, s végül Kenyából válaszoltak, ráadásul éppen egy olyan szervezettől, amelynek az ismertetőjéből nem sok minden derült ki a munkájukról. Volt egy telefonszám, amit felhívtam, de szinte semmit nem értettem az illető afrikai-angol akcentusából. Két alkalommal is levelet váltottunk, s megtudtam, hogy egy iskolában kellene dolgoznom, ahol árva, félárva és szegény családból származó gyermekek tanulnak. Ekkor, már-már forrófejűen döntöttem úgy, hogy jelentkezem. Hat hónap alatt kerestem itthon annyi pénzt, hogy az utazási költségeket ki tudjam fizetni, s elintézzem az oltásokat, a biztosításokat és a vízumot. A szüleim számára furcsa volt, amikor egyik napról a másikra bejelentettem, hogy mire készülök, mert nem igazán értették az egészet. Ennek ellenére támogattak, valószínűleg látták, hogy nagyon szeretnék Kenyába menni.
– Bizonyára az utazás is rengeteg izgalmat tartogatott...
– Nagyon izgultam, hiszen nem is tudtam egészen pontosan, hogy hová megyek. Elsőként Londonba repültem, majd onnan Nairobiba, ahol két napot töltöttem a vízum miatt, ezután busszal és komppal érkeztem meg célállomásomhoz, Rusinga szigetére. Találkoztam a szervezet főnökével, Samuel Okomóval, akivel korábban leveleztem. Szemtől szemben már sokkal jobban értettem a szavait, s nagyon megtetszett, amit a kis falusi közösség fejlődéséért tesz. Egyébként fizikát, biológiát és kémiát tanít elemi és középiskolában, s bár nincs jövedelme, kemény munkával tartja el két feleségét és hat gyermekét. Megtudtam, hogy a Samuel által létrehozott szervezet semmiféle külföldi támogatásban nem részesül, s hogy én vagyok az első önkéntesük, aki hosszútávra szándékszik maradni. Bár korábban már jártak néhányan a szigeten, ők csak néhány napig tartózkodtak ott.
– Mit jelentett számodra, hogy te vagy az első „hivatalos” önkéntesük?
– Őszintén szólva megijedtem, s hirtelen arra gondoltam, hogy no, most aztán óriási felelősség zúdul rám. Az első két hét nagyon nehéz volt: a falubeliek sem tudták, hogy miként viszonyuljanak egy önkénteshez, s főleg akkor, ha az illető fehér, én pedig azzal nem voltam tisztában, hogy tulajdonképpen mit kell tennem. Leültünk beszélgetni a főnökkel, s abban maradtunk, hogy elkezdek tanítani. Matematika-, angol-, kézimunka- és tornatanáruk is lettem egyszeriben az első- és második osztályosoknak, s bár a gyerekek nagyon aranyosak voltak, rengeteget viccelődtünk, rá kellett jönnöm, hogy nem éppen nekem való az oktatás. Zsúfolt volt a program, hiszen párhuzamosan zajlottak a tanórák ugyanabban az osztályteremben. A kézimunka és a tornaóra mellett maradtam végül, a focicsapat megalapítása után pedig edzővé léptem elő.
– Miként éreztették a szigetlakók, hogy más vagy, mint ők?– Az első hónapban nagyon viccesnek találtam, hogy muzungu, muzungu (fehér ember) felkiáltással mutogatnak utánam az utcán, egy idő után viszont nagyon idegesített. Hihetetlenül pénzorientáltak: leszólítottak az utcán, s barátságosan kezdtek velem beszélgetni, miközben azt is a tudtomra adták, hogy nekik támogatásra van szükségük.
– Összeegyeztethető az ottani emberek „egyszerűségével” ez a fajta viselkedés?
– Nem is annyira egyszerűek, mint ahogyan azt sok esetben gondoljuk, ez valamilyen szinten inkább sztereotípia velük szemben. Több önkéntestől hallottam, aki volt már Afrikában, hogy törzsi közösségben, nagyon szerény körülmények között éltek, s bár szegények voltak, problémákkal és betegségekkel tele, de mégis boldogan viselték sorsukat. Rusingán, ahol én voltam, nem éppen így volt. A szegénység, a problémák és a betegségek mellett az emberek boldogtalanok is voltak. A törzsi hagyományoktól eltérően rendes ruhákban jártak és házakban laktak, s majdnem minden sarkon a pénzről beszéltek. Egyszer, amikor busszal akartam közlekedni, elkezdett rángatni a taxis, mondván: fehér embernek van pénze, taxival kell utaznia. Nem tehettem mást, elmagyaráztam neki, hogy egyetemista vagyok, s nem úgy van az, ahogyan ő gondolja: nincs pénzem.
– Fehér emberből viszont egy idő után a közösség egyik tagja lettél.
– A főnök egy velem egykorú fiút rendelt mellém, hogy a segítségemre legyen. Eleinte furcsa volt, hogy mindenhová együtt mentünk, s közben hallgattunk, idővel azonban jó barátság alakult ki közöttünk. Amikor pedig a fociedzések beindultak, egyre több fiatallal ismerkedtem meg. Egyedül voltam, így rá voltam kényszerítve, hogy beilleszkedjek.
Nem szerettem, ha úgy néztek rám, mint idegenre, ezért megpróbáltam hozzájuk hasonlóan viselkedni: lehet, hogy felelőtlenség és meggondolatlanság volt, de például nem ittam palackozott vizet, s fürödtem is a közeli tóban. Ennek tudható be akár az is, hogy megbetegedtem tífuszban.
Emlékszem, amikor az elején hozzáfogtam egyedül gödröt ásni, körbeálltak, s csak néztek és röhögtek. Azt hitték, hogy a fehér ember képtelen fizikai munkát végezni, egész nap csak olvas. Majd a focipálya rendezésekor is mosolyogtak, mondogatták, hogy nem érdemes fehér embernek segíteni, ha amúgy sem fizet. Idegesítő volt. Miután pedig hálókat szereltünk a kapukra, ők is beszálltak a játékba, s ekkor már megértették, hogy volt értelme a munkánknak. Szép lassan segíteni kezdtek, s amikor a focicsapat avató ünnepségére egy másik falu iskoláját is meghívtuk, mindenki hozzájárult valamivel a rendezvény megszervezéséhez.
– A világháló révén a családod és a barátaid, sőt a szélesebb közönség is értesülhetett mindarról, ami történt veled Kenyában. Mikor döntöttél úgy, hogy blogot (halmenovics.blogspot.com) indítasz?
– Eleinte levélben számoltam be a szüleimnek az ottani helyzetről. Tetszett nekik mindaz, amiről írtam, s ezeket a leveleket még jónéhány embernek eljuttatták. Ők is elolvasták, s azt javasolták, hogy kezdjek el blogot írni. Gyülekezetekben és különböző közösségekben olvasták fel aztán a bejegyzéseimet, s elkezdtek pénzt gyűjteni a kenyaiak megsegítésére. A blog révén online pénzgyűjtésbe fogtunk. Elcsodálkoztam, hogy mi mindent meg lehet valósítani havonta néhány 50–100 euróból, el egészen addig, hogy három hónap alatt 3500 euró gyűlt össze. A Samuellel folytatott beszélgetés nyomán, a helyiek részvételével önkéntesek számára építettünk házat a befolyt összegből. Emellett számos egyéb projektbe fogtunk: iskolai felszereléseket (tankönyvek, meséskönyvek stb.) vásároltunk a gyerekeknek, víztankot szereltünk be az esővíz összegyűjtésére. Ezáltal megoldódott az öntözés és a főzés kérdése, hiszen nem kellett mindig a tóig menni vízért. Emellett gyümölcsfákat és különböző helyi zöldségeket ültettünk az iskola kertjébe, hogy a gyerekek étrendjét változatosabbá tegyük, s focipályát építettünk, labdákat vásároltunk az összegyűlt pénzből.
– Meg tudnád fogalmazni, hogy mi az ő álmuk?
– Valamennyien azt szeretnék, hogy gazdagok legyenek: egyetemre mennének, hogy tanuljanak. Utaznának: sokukat vonzza Európa és Amerika. El is kérték az email címemet, hogy majd tartsuk a kapcsolatot, írnak levelet, egyszóval reménykednek az európai kapcsolatokban. A probléma csak az, hogy bár álmaik és terveik vannak, hamar feladják azokat, és a szerencsejáték, a drogok és az alkohol rabjaivá válnak. Kevesen hajlandók félretenni azt a kis pénzt, hogy idővel elérjenek bármit is.
– Saját magad megismerése szempontjából is fontos volt ez a négy hónap. Mi mindenben segített?
– Sikerélmény volt számomra: korábban nem volt olyan, hogy ha egyedül elmegyek valahová, ilyen jellegű megvalósításokkal a tarsolyomban térjek haza. Sok esetben megtörtént viszont ottlétem során, hogy csak leültem egy sarokba, és azt mondtam: inkább hagyom az egészet, s jövök haza. Viszont mindig új erőre kaptam, s ebben számottevő szerepük volt az itthoniaknak is, akik nagyon sokat segítettek.
– Említetted, az afrikaiak számára furcsa volt, hogy egy fehér ember megy önkéntesnek hozzájuk. Mit gondolsz, miként vélekednek az önkéntes munkáról az itthoni fiatalok?
– Véleményem szerint több emberben ott él a vágy, hogy menjen, és akár önkéntesként megismerje a világot, önzetlenül segítsen másokon, csak ezt nagyon kevesen valósítják meg a gyakorlatban. Amikor jövőre visszamegyek, több embert viszek magammal a barátaim, ismerőseim közül. Háromhetes munkatáborba megyünk, amelynek az elsődleges célja egy új iskolaépület felépítése, de emellett más terveink is vannak: képzéseket szervezni az iskola tanárainak, befejezni az önkéntes-házat, egy profi futballpálya kialakítása a helyi focicsapatok számára, valamint egy nagyobb farm létesítése, amely amellett, hogy profitot termelne a szervezetnek, állást is biztosítana a helybelieknek. Addig is megpróbálok minél több támogatót szerezni. Az elkövetkező években folyamatosan támogatni szeretnénk ezt a szervezetet, majd idővel az egész falusi közösséget.
– Amióta Kenyába mentél, az itthoni sajtó is teret szentel a munkádnak, legutóbb, csütörtökön este például az EMKE–Györkös Mányi Albert Emlékházban voltál az Agnus Rádió kihelyezett műsorának vendége. Hogyan éled meg a népszerűséget?
– Nagyon nehezen. Szívesen mesélek mindarról, ami ott történt, s erre szükség is van a megvalósítások szempontjából. Ennek ellenére nem nagyon szeretem a közszereplést.
Ferencz Zsolt, Szabadság, 2010. november 13.
Habari muzungu? – egy afrikai út története és nyilvánosságra hozatala FOTÓRIPORT
Milyen a stúdió ajtaján kívül is mikrofonba beszélni? – ez a kérdés eddig nem is foglalkoztatott, először akkor villant át az agyamon, amikor már csak néhány perc volt a rendezvény megkezdéséig. Hogy milyen rendezvény? Habari muzungu. Ez a két szó lengte be az elmúlt két hetemet, ez a két szó jutott utoljára eszembe elalvás előtt és erre is ébredtem. Hogy vagy fehér ember? Most már köszönöm jól, sőt most hogy vége talán még jobban.
|
|
| A Györkös Mányi Albert Emlékház az eseményre készen |
|
|
| Műsorkezdés |
|
|
| Balázs sztorizik |
|
|
| Adorjáni Eszter, az est egyik házigazdája |
|
|
| Kiss Gábor, az est másik házigazdája |
|
|
| Újabb sztori a sok közül |
|
|
| A közönség: nagyrészt fiatalok, itt már teázásra készülnek |
|
|
| Tea és purics, egy kis Afrika-íz a jelenlévőknek |
|
|
| Az Agnus munkatársai pincérkednek |
|
|
| Fiatalok beszélgetnek Balázzsal. Vajon jövendőbeli önkéntesek? |
Halmen Balázs önkéntesmunkájáról, kiállítás és beszélgetés formájában
Lassan mindenki hallott már a Három piszkos dugóhúzó blogról, és írójáról, Halmen Balázsról, aki egy év egyetem után fogta magát, és elindult a nagyvilágba, önkénteskedni. Tegnap este az Agnus Rádiónak, és persze az összegyűlt közönségnek mesélt, vetített, mutatott meg eddig még nem nyilvános fotókat is.
Balázs, az utazó
Balázsról az is kiderült tegnap, hogy nemcsak írásban élvezetes az elbeszéléseit követni, hanem élőszóban is jó hallgatni. Mintha egy Rejtő-figura lépett volna ki valamelyik könyvből: Balázs útja kalandos volt Afrikáig, ott mindenféle trópusi betegségen átesett, közben természetesen dolgozott, és a barátok sem kerülték el. Most azt tervezi, hogy visszamegy, és kecskefarmot, valamint gyümölcsöst alapít, kész üzletember lett időközben belőle. “Gyakran gondoltam arra, hogy ebben és ebben a helyzetben hogyan cselekedne egy Rejtő-féle regényhős” – mondta.
Balázs, a fociedző
Azt már többször említette, hogy kalandvágyból indult neki, de magáról az útról most hallhattunk először. Kiderült, a szülei először nem is tudták, hogy önkéntesiskolába iratkozott, Magyarországról telefonált haza gondolván, ha már úgyis ott van, elengedik tovább is, Angliába. Nem így történt, végül mégis sikerült elkezdenie a tíz hónapos önkéntesképzőt, amit azonban négy hónap után abbahagyott. Kenyába, Rusinga szigetére teljesen önerőből jutott el, egy felettébb gyanús netes hirdetés alapján. Szerencsére a szervezet valósnak bizonyult, Balázs pedig első önkéntesként tanított, házat épített, focicsapatot alapított.
A helyi közlekedésről szóló sztorikat nagyon élvezte a közönség; hallhattunk a helyi „taxikról” – a tuktuk például egy háromkerekű, motoros jármű, amin elvileg három ülőhely van, de gyakran akár heten is utaznak benne. A pikipiki nem más, mint a motortaxi: az ember felül a sofőr mögé, ha akarja, átkarolja, és már indulhatnak is. A legegyszerűbb persze a normál kerékpár-taxi, ahol a csomagtartóra egyszerűen egy párnát helyeznek, ami elég kényelmes, a pedálozó pedig – Balázs elmondása szerint – könnyen kitekeri a meredek emelkedőket is.
Balázs, és a képen nem látható víziló
Utazott hagyományos buszon is, szintén sokadmagával összezsúfolva, és az útitársai kifejezett örömüket lelték a „muzungu”, vagyis a fehér ember szívatásában. Ötven ember a húszszemélyes kisbuszban még Kenyában sem legális, ezért ha rendőr közeleg, le kell bukni. Eleinte tényleg rendőr láttán kiáltották neki, hogy „muzungu, get down”, viszont idővel csak azért mondták, hogy nevethessenek rajta.
A sziget törzsi hagyományairól is szó esett, a temetés például hatalmas társadalmi esemény, az ország minden részéből eljönnek a rokonok. Ilyenkor husángokkal ütik a halottas ház tetejét, hogy a rossz szellem eltávozzék – Balázs először azt hitte, a szomszéd falu támadott, és szinte szervezni kezdte a védelmet. Bár a sziget nagy része protestáns, a többnejűség még mindig dívik: Balázs főnöke is kétszer nősült, és egyszer őszintén elpanaszolta, hogy bizony nehéz az élet két asszonnyal.
A beszélgetés végén megkérdeztem, mi hiányzik neki a legjobban Afrikából. “A gyerekek, persze” – mosolygott. És mi az, amit nem tesz meg még egyszer, ha visszamegy majd – a személyes higiéniáját nem hanyagolja többé, hiszen ez a megbetegedések fő forrása. Nem a mosakodásról van szó, mert azt nem mulasztotta el, de ott sokszorosan oda kell figyelni minden ledobált ruhadarabra, hiszen skorpiók, csótányok bújhatnak meg bennük, no meg a szúnyoghálót sem szabad hanyagolni.
Balázs, a kubikus
Az est folyamán elhangzott hangulatos történeteket nem is lehet egészen visszaadni, viszont Balázs megígérte, hogy folytatja a blogját, és még sok sztorit el fog mesélni, amit eddig nem írt le – kövessük tehát ott ezután is. A fotókból és gyermekrajzokból készült kiállítást még november 21-ig meg lehet tekinteni a Györkös Mányi Albert Emlékházban, egy-egy fotó megvásárlásával pedig a jövő nyári projektet lehet támogatni: Balázs csapatával együtt a kecskefarmon és a gyümölcsösön kívül egy új iskolaépületet is szeretne a falunak felhúzni.
Rácz Tímea, Transindex, 2010. november 12.
A százhuszonöt éves EMKE
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület - rövidítve EMKE - 1885. április 12-én alakult Kolozsvár központtal az egykori alapszabálya szerint: „a hazafiság fejlesztése, az erdélyi magyarság közművelődési és közgazdasági megerősítése" céljából. Az első világháború előtti Magyarország legnagyobb közművelődési egyesületének emlékét - mely 1991-ben új életre kelt - idézzük fel a 125 éves évforduló alkalmával.
Az 1867-es kiegyezést követően a magyar állam nem tudta felvállalni az erdélyi magyar művelődés terjesztésére és az oktatásra vonatkozó valamennyi feladatot. Az erdélyi peremvidékeken a magyarság helyzete egyre nehezebbé vált, az alacsony műveltségi szinthez társult a német vidékeken kisebbségbe került magyarság beolvasztása, az asszimiláció. A nemzetiségek az új eszmék - a germanizmus, dákoromanizmus - hatására szervezkedni kezdtek, egyesületekbe tömörültek: 1840-ben megalakult a szász Erdélyi Országismereti Egyesület (a Vérein für Siebenbürgische Landeskunde), 1861-ben az Erdélyi Román Irodalmi és Népművelődési Társaság, az ASTRA (Asociatiunea Transilvaná pentru Literatura Románási Cultura Poparului Román). Szükség volt tehát a magyarság önuddatának erősítésére is.
Az EMKE előzménye az a hunyadmegyei mozgalom volt, amely az ottani végveszélybe jutott magyarságot próbálta megmenteni a beolvadástól. Ennek élén Kún Kocsárd gróf (1803—1895), az EMKE későbbi nagy mecénása állt. Ezt követően megindult az egész országra kiterjedő EMKE-szervezés, aminek eredményeképpen 1885 tavaszán megalakult a 21 fiókintézettel és 17 000 taggal rendelkező intézmény. Az indulás éveinek vezető alakjai Sándor József későbbi elnök, Kún Kocsárd gróf, Kún Géza gróf, Bethlen Gábor gróf az első elnök, Bartha Miklós az Ellenzék című napilap alapítója, alelnök, dr. Felméri Lajos egyetemi tanár, Szász Domokos erdélyi református püspök, Ferencz József unitárius püspök, Béldi Ákos gróf, Haller Károly, Kolozsvár polgármestere voltak. A legnagyobb feltűnést Kossuth Lajosnak Turinból küldött, a szervezkedést helyeslő távirata keltett, ő egyben 100 forinttal alapító tagul jelentkezett. Táviratának szavai a következőkről szóltak: „Fogadják elnézéssel a hontalan magyar filléreit. Erdély jobbkeze hazánknak, minden talpalatnyi térrel, amit ott a magyarság elveszít, hazánk ezeréves biztonsága csorbul. Hazafiúi irányban ellensúlyozni a magyarellenes állambomlasztó bújtogatást, fenntartani a magyarságot, visszaszerezni az elvesztett tért, fejleszteni a közművelődést - oly önvédelem, melyet minden magyarnak támogatni kell. "
Az EMKE történetének legdinamikusabb szakasza - az aranykor - az első évtizedre esett. Az évenkénti közgyűléseket más és más városban tartották, s az esemény minden alkalommal az illető megye ünnepévé vált. 1886-ban Kolozsváron az Iparos-egylet palotájában gazdasági kiállítást rendeztek, amelyen több mint száz cég állította ki termékeit, 1888-ban a fővárosi Operaházban EMKE-bált rendeztek, amelyen megjelent a trónörökös főherceg feleségével. Ez nagy országos szenzáció volt, ami jelezte, hogy a legmagasabb körök is tudomásul vették, elismerték az EMKE létezését.
A magyar társadalom az EMKE-t jelentős alapítványokkal támogatta: Kun Kocsárd gróf algyógyi (Hunyad vm.) kastélyát és 1800 holdas felszerelt birtokát 221.557 forint értékben adományozta az egyesületnek földműves iskola létesítésére (1889), Mohay Károlyné magyarkályáni birtokát 100.000 korona értékben ajánlta fel (1899), Miksa Zsuzsanna Nagyenyeden 160.000 koronát hagyott a kijelölt célok megvalósítására (1904). A legnagyobb alapítványokat számos kisebb adomány követte.
1891-ben az EMKE védnöksége alatt fiókegyesületként létrejött a honismeretet és természetjárást pártoló Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE), Kolozsváron felépült a kétemeletes, eklektikus EMKE- irodaház, amelynek homlokzatára az alapítás évét és a fiókokkal rendelkező vármegyék és városok címereit faragták, és kiadták az egyesület talán legsikeresebb kiadványát, a Sándor József szerkesztette EMKE úti-kalauz Magyarország erdélyi részében.
A 1892. évi közgyűlést a budapesti Vigadóban rendezték. A színhelyet és a dátumot az magyarázza, hogy ekkor ünnepelték Ferenc József megkoronázásának negyedszázados évfordulóját. A társadalmi egyesületek nevében az EMKE vezetősége üdvözölte az uralkodót, a közgyűlésen részt vett Tisza Kálmán, Apponyi Albert és a koszorús költő, Jókai Mór, a díszelőadáson fellépett Blaha Lujza is.
A következő időszak legjelentősebb eseménye az 1896 őszén Budapesten tartott EMKE rendezte millenniumi kongresszus és kiállítás volt, amelyen 34 egyesület és 7 irodalmi társaság vett részt, köztük a legnagyobb és leggazdagabb az erdélyi egyesület három millió korona vagyonával kiemelkedett.
Az EMKE aranykorát az egyesület negyedszázados fennállásának megünneplése zárta le. 1911 őszén Kolozsváron tartott ünnepségen részt vett Jósika Samu, a főrendiház elnöke, Berzeviczy Albert, az alsóház elnöke, Apponyi Albert, Rákosi Jenő s még számos nobilitás. A Nemzeti Színház díszelőadásán Hettyey Aranka Rákosi Jenő Prológját szavalta, majd az együttes Herczeg Ferenc Déryné ifi-asszony című három felvonásos színművét mutatta be.
Az évfordulót azonban nem a múló hatású ünnepség tette emlékezetessé, hanem az ennek kapcsán Sándor József összeállításában megjelent két díszkötet: Az EMKE megalapítása és negyedszázados működése 1885-1910. Sándor József beszámolt, hogy az EMKE közművelődési és közgazdasági célra összesen 10 millió koronát fordított, a gyámolító, perselyes és adományozó tagok százezrein kívül 20.000 örökös, alapító és rendes tagot szervezett. Büszkén felsorolta megvalósításaikat: a 163 népiskolát (az első világháborúig 268-at), 77 kisdedóvót, az algyógyi földművesiskolát, mely az országban a legnagyobb volt, 214 nép- és 24 katonai könyvtárat, 153 daloskört, 431 községben 12 ezer írástudatlant oktatott, 500 néptanítót jutalmazott, 118 községi lelkészt segélyezett, 80 honismertető, európai nyelveken is megjelenő kiadványa a magyarság védelmét is ellátta az igazságtalan támadásokkal szemben. Gazdasági téren Erdélyben elsőként az EMKE szervezett ipari, fogyasztási és hitelszövetkezeteket.
A jubileummal lezárult korszak végén megállapítható volt, hogy az EMKE elérte azt a célt, amit alapításakor kitűzött: amennyire lehetett megerősítette a szórványban élő magyarságot, lelassította az asszimilálódást. Fontos eredménynek tekinthető, hogy sikerült az erdélyi magyarság helyzetére a magyar közvéleményt, a kormányszerveket is figyelmeztetni, s az 1890-es évek végére, különösen Bánffy Dezső miniszterelnöksége idején az EMKE célkitűzései a kormánypolitika szintjére emelkedtek.
Az első világháborút követő közhatalom változás rendkívül tragikusan érintette az erdélyi magyarságot és természetesen az EMKE-t is. A támadások egymást érték: barbár kezek feldúlták az algyógyi földművesiskolát, megszentségtelenítették Kún Kocsárd sírját, az egyesület népiskoláinak, kisdedóvóinak jelentős részét lefoglalták, a népkönyvtárak többségét szétszórták, a dalosköröket feloszlatták. Az EMKE ez idő alatt az ostromállapot tilalma miatt nem tudott fellépni a törvénytelenségek ellen, nem szervezkedhetett, védekezhetett. A román sajtóban sorozatban jelentek meg az EMKE-t támadó írások, amelyek azzal vádolták az egyesületet, hogy csak színleg hirdetett kulturális célt, titkolt terve a románság magyarosítása volt, és Budapesttel összeköttetésben anarchikus akciókat készült szervezni. 1921. január 13-án a Bukaresti Hírlap közölte Jászi Oszkár támadó cikkét, mely szerint az EMKE „a grófok s egyéb deklamáló naplopók bankettező, hurázó, a faji gyűlölséget szító, dús szinekúrákat (munkával nem járó) nyújtó tápintézete."
A változások utáni első közgyűlést 1921. július 3-án, Kolozsváron tartották, amelyre Sándor József főtitkár az EMKE életéről rövid összefoglaló jelentést állított össze. Adatai megdöbbentőek, felsorolja mindazokat az atrocitásokat, veszteségeket, amelyek az egyesületet és intézményeit, birtokait érték, később kiderült, hogy az EMKE vagyonának nagy része elveszett. Furcsa módon a külföldön élő Béldi Ákos grófot - az előbbi időszak vezetőjét - meghagyták az elnöki székben, az alelnökök között találjuk Benedek Eleket, Szabolcska Mihályt, Sárkány Lajost, az örökös főtitkár Sándor József maradt. A hatalom által igényelt módosított alapszabályzatot eljuttatták az illetékes román szervekhez, majd megkezdődött a 17 évig tartó szélmalomharc annak jóváhagyásáért. A hatóságok különböző jogi kifogásokkal rendre elutasították elfogadását. Pedig az EMKE többször is kijelentette: „Mi nem kérünk többet és mást a román társadalomtól és közhatalomtól, mint amennyit adott, és ahogyan viselkedett annak idején a magyar társadalom és magyar állam a román irodalmi és művelődési egyesülettel, az ASTRA-val szemben". Az évtizedes jogi huzavona nyílván az egyesület kifárasztását, elsorvadásának kivárását is célozta. Aztán 1935 elején, amikor már az egész EMKE elaludt, megszűntek vidéki szervezetei, a magyarság már napirendre tért elvesztése felett, a belügyminisztérium váratlanul elfogadta az ismételten módosított, többszörösen visszautasított alapszabályokat.
Sajnos az egyesületnek ekkora már a magyar közönséggel való kapcsolata annyira megszűnt, hogy az újraszervezést elölről kellett kezdeni és így is csak lassú lépésben történhetett. 1938 tavaszán aztán Romániában bevezették az ostromállapotot és minden pártot, egyesületet, csoportosulást feloszlattak, az EMKE két világháború közötti korszaka véget ért.
1940 augusztusában a második bécsi döntés határozata következtében Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz, magyar lakói felszabadultak a kisebbségi sors alól. Az EMKE első nagy ünnepségét 1941. március 15-én, Kolozsváron tartotta. Hosszú évtizedek után először lehetett az egész város ünnepévé tenni március idusát: a Mátyás szobor előtt a Főtéren, majd a Diákház nagytermében Bartók és Kodály dalaival köszöntötték a résztvevők a szabadság napját. A tisztviselői kar megújítására is sor került: Béldi Kálmán elnök mellett Szathmáry Lajos alelnök vezeti a testületet, a Közművelődési Szakosztályt László Dezső országgyűlési képviselő, a Társadalmi Szakosztályt Kovrig Béla egyetemi tanár irányította. Az ünnepi hangulatot rontotta a pénztári jelentés, amelyből kiderült, hogy a bécsi döntéskor az egyesület vagyonának 90%-a Dél-Erdélyben (Romániában) maradt. Az anyagi alapokat az új vezetőség elsősorban tagtoborzással igyekezett megteremteni, de az erdélyi városok és megyék közül számosan kisebb-nagyobb támogatással siettek az egyesület segítségére. A Hangya-szövetkezet 25 ezer pengős alapítványt tett az EMKE javára.
Az EMKE megünnepelte 1941 őszén Széchenyi István, „a legnagyobb magyar" születésének 150. évfordulóját, 1942. március 15-ét, 1942 őszén pedig Körösi Csorna Sándor születésének 150. évfordulóját.
Az 1940-es évek legjelentősebb EMKE-akcióit az ún. „meseautó" kiszállásai jelentették, amelyek igazi életet tudtak vinni az egyesület tevékenységébe. 1942-ben a magyar kultuszminiszter az EMKE-nek ajándékozott egy akkoriban korszerű audiovizuális eszközökkel felszerelt autóbuszt, mely hónapokon keresztül járta Erdély kisebb-nagyobb falvait, magával vitt néhány írót-költőt, akik műveikből olvastak fel, s ugyanakkor megismerkedtek a falusi élettel, művelődési szintjével. Több meghívott honismertető előadást tartott, rendszerint lemezhallgatás és filmvetítés zárta a falu ünnepévé emelkedő EMKE-napokat.
A „meseautó" kiszállásait mindig Unghváry Sándor, a közművelődési titkár vezette, az írók elsősorban a Termés című folyóirat fiatal munkatársainak köréből kerültek ki. 1942 decemberében meglátogatták: Gyalu, Bonchida, Kötelend, Alsózsuk, Bánfíyhunyad, Szászfenes stb. helyiségeit. A Termés munkatársain - Asztalos Istvánon, Bözödi Györgyön, Kiss Jenőn - kívül a kiszállások egy részén részt vett az erdélyi körúton lévő Veres Péter is. Bözödi György lelkesen összegzi élményeit: „Nem lehet eléggé méltányolni az EMKE-nek azt a lendületes munkáját, amit a népművelés érdekében megindított. A vetítőgéppel, filmekkel, villamos fejlesztő géppel és hangszóróba bekapcsolható nagy gramofonkészülékével és egész ládát kitevő néprajzi lemezekkel felszerelt szerelvénye szinte naponta útban van Kalotaszeg vagy Szolnok-Doboka irányában, és az EMKÉ-n kívül a népművelési munkába bekapcsolódtak a Termés írói, a Nemzeti Színház művészei is." A ,,meseautó" befejezésül rendszerint megajándékozta a helyi tagozatokat egy-egy százkötetes könyvtárral. A krónikások összesen 70 vidéki EMKE-napról tudósítottak.
A második világháború végén a front átvonulásai Kolozsvár újabb „felszabadulása" után alig két hónappal az idős Sándor József - a Magyar Népi Szövetséggel (MNSZ) egyetértésben - hozzálátott az EMKE átmentéséhez. A közgyűlés Sándor Józsefet régi-új elnöknek választotta, alelnökök Tavaszy Sándor teológiai tanár és Nagy István író lettek. A vezetőségben az „új rend"-et Balogh Edgár, Szabédi László, Jordáky Lajos képviselték.
Az EMKE ebben az időszakban könyvek kiadásával próbálta társadalmi súlyát növelni: Az Erdély szabadságharca 1848-49 a hivatalos iratok és hírlapok tükrében című kötetet Balogh Edgár és Bözödi György írta, megjelent Nagy István Özönvíz előtt című színműve és öt egyfelvonásos színdarab a műkedvelők számára.
1945 júniusában nagy veszteség érte az EMKÉ-t, elhunyt Sándor József elnök. Az erdélyi magyarság egyik legnagyobb személyiségét a kolozsvári Farkas utcai templomból nagy egyházi pompával temették, a magyar értelmiség szinte teljes létszámban kivonult, a beszédet Vásárhelyi János református püspök mondta, a házsongárdi sírnál Tavaszy Sándor és Balogh Edgár búcsúzott. Sándor József halálával az EMKE önálló személyisége is nagyrészt megszűnt, szerepét a MNSZ Közművelődési Bizottsága vette át.
1947 nyarán nyílt támadás indult az erdélyi magyar intézmények ellen, a Világosság című lapban Tamás Gáspár és Balogh Edgár kezdte a számonkérést. A legkeményebb vádakat az Igazság fogalmazta meg, azt bizonygatta, hogy az EMKE fő célja a „grófi nagybirtok" megmentése volt, a feudális Magyarországot képviselte. Az EMKÉ-nek nincs helye a demokratikus Romániában, zárult a megrendelt aláíratlan cikk. Ezekben a napokban már kibontakozott a kolozsvári törvényszéken Unghváry Sándor koncepciós pere, amelyben az EMKE közművelődési titkárát a „reakciós budapesti fasiszta kormány" részére történő kémkedéssel vádolták. Ezzel az EMKE megszűntnek volt tekinthető. Megjegyezzük, hogy az EMKE irattárát 1992-ben (!) Bukarestbe szállították, jelenleg nem kutatható.
A kommunista diktatúra az EMKE-t negyvenhárom esztendeig „búvópataklétre" kényszerítette. Ennek a nemzedéknyi időszaknak az eseményei azonban bizonyítják, hogy az erdélyi magyarságban végig élt a közművelődés vágya és igénye, s még a saját szervezeti kereteket nélkülöző években, tőle teljesen idegen formákba kényszerítetten is, kifejezést tudott adni ennek a vágyának és igényének.
Az 1989 decemberében történt fordulat teremtette új helyzetben az erdélyi magyarság nem csak politikai érdekképviseleti szervezetét, a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget hozta létre, hanem 1991. április 20-án a brassói közgyűlésen újraalakította 200 küldött szavazatával az EMKE-t is. Az alapító tagok az erdélyi művelődés kiemelkedő személyiségei, Dávid Gyula, Kötő József és Laskay Sándor voltak. 1995-ben már Románia 119 városában és falujában 403 egyesülete és közművelődési alapítványa működött, talán nem érdektelen ideiktatni a legfontosabbakat: az aradi Kölcsey Egyesületet, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Egyesületet, a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesületet, a kovásznai Körösi Csorna Sándor Egyesületet, a székelyudvarhelyi Orbán Balázs Egyesületet stb.
1992-től évente ünnepélyes külsőségek között adták át az EMKE-díjakat és diplomákat - Kemény János-díjat, Kun Kocsárd-díjat, Bánffy Miklós-díjat, Szentgyörgyi István-díjat stb. - azoknak a személyeknek, akik művészetükkel és munkájukkal maradandót alkottak az erdélyi magyar közművelődés terén.
Sajnos, az anyagi gondok korlátok közé kényszerítik az EMKE tevékenységét, az 1948-ban államosított székházakat, könyvtárakat, a működést támogató birtokokat az 1989 utáni román törvénykezés nem juttatta vissza jogos tulajdonosának. Az erdélyi magyarság tehát arra kényszerült, hogy alapítványi forrásokból, hazai és határokon túli támogatásból, egyének áldozatkészségéből teremtse meg a közművelődési munka lehetőségét. Így születtek Kolozsváron az EMKE Mikó Imre Könyvtára és Heltai Gáspár Alapítványi Központ, Györkös Mányi Albert EMKE műteremlakás, zilahi, szilágysomlyói EMKE-házak, csernakeresztúri Magyar Tájház.
2008-ban az EMKE elnöksége úgy határozott, hogy az 1885. évi alapítás emlékére április 12-ét az Erdélyi Magyar Közművelődés Napjává nyilvánítja, amely alkalommal minden esztendőben országos ünnepséget rendez. Ezeknek az ünnepségeknek a fő célja a magyar identitás, az erdélyiség és az egyetemes kulturális értékek megőrzése. Az erdélyi magyarság munkájában pedig csak akkor lehet eredményes, ha szellemiségét az EMKE régi jelszava hatja át: „Ki a köznek él, annak élni érdemes!"
Honismeret, 2010/3, XXXVIII ÉVF., Sebestyén Kálmán
Irodalom: Sándor József: Az EMKE megalapítása és negyedszázados működése 1885-1910. I—II. Kolozsvár 1911. - Unghváry Sándor (szerk.): EMKE naptár, 1943. Kolozsvár - Dávid Gyula-Nagy Pál (szerk.): EMKE 1885-1995. Kolozsvár 1995. - Balogh Edgár (szerk.): Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. I. Bukarest 1981.
125 éves az EMKE
Idén 125 éves az EMKE: az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület. „Időszámítása – ahogyan Pákei Sándor József tiszteletbeli alelnök és főtitkár írta volt a negyedszázados évforduló alkalmából kiadott emlékkönyv bevezetőjében – voltaképpen a legelső értekezlet pillanatától, 1884. december 27-től, karácsonya napjától kezdődik.” Mikor is Haller Károly kolozsvári polgármester hívó szavára gyűlt egybe 40–50 lelkes ember, akik elhatározták egy magyar közművelődési egyesület megalakítását. Mégis, az EMKE „hivatalos” születésnapjának 1885. április 12-ét tekinthetjük: ekkor tartották Kolozsvárt az Unió utcai Vigadóban az alakuló közgyűlést, elfogadván azt az alapszabályt, melynek 2. paragrafusa kimondta: „Az egyesület célja működési körében a hazafiság fejlesztése a nemzeti irányú művelődés által.”
Közel félév múlva, 1885. augusztus 31-én, ugyancsak Kolozsvárt, összeült a „tisztválasztó, vagyis végleg szervezkedő közgyűlés”. Ekkor az EMKE-nek már 6303 örökös, alapító, rendes és pártoló tagja és 452 476 korona vagyona volt. Elgondolói, létrehozói között ott találjuk a korszak jeles személyiségeit, politikusokat, írókat, egyházi méltóságokat.
Kossuth Lajos a legelsők között volt azok között, akik felismerték az EMKE-alapítás rendkívüli jelentőségét. Turinból ezt a sürgönyt küldte az alakuló közgyűlés résztvevőinek: „Erdély jobb keze hazánknak. Minden talpalatnyi térrel, amit ott a magyarság elveszít, hazánk ezeréves magyar állami jellegének biztonsága csorbul. Hazafiúi irányban ellensúlyozni a magyarellenes állambomlasztó bujtogatást, feltartani a magyarságot, visszaszerezni az elveszett tért, fejleszteni a magyar közművelődést, olyan önvédelem, melyet minden magyarnak támogatnia kellene. Levélben intézkedem, hogy alapító tagsági díjul 100 Ft a közművelődési egyesületnek befizettessék. Fogadják elnézéssel a hontalan magyar filléreit.”
De hamarosan megmozdult az egész ország társadalma: tehetős mágnások, birtokosok, jeles egyházi férfiak, áldozatkész értelmiségiek, kereskedők, iparosok, ügyvédek, gazdaemberek siettek fölajánlásaikkal, adományaikkal az EMKE nemes céljainak támogatására. Osdolai Kún Kocsárd gróf – az egyesület első tiszteletbeli elnöke – egy székely földműves iskola létesítésére 1889-ben az EMKEre hagyta Alsó-Fehér megyében algyógyi birtokát: 2190 hold szántóföldet, kaszálót és legelőt, a hozzátartozó épületekkel és felszerelésekkel. Lengyelfalvi Orbán Balázs báró, A Székelyföld leírása nagynevű szerzője tövisi birtokát hagyományozta az egyesületre. Dersi János marosvásárhelyi birtokos végrendeletileg „munkásságával és takarékosságával szerzett vagyonából” 20 000 korona készpénzt hagyott az EMKE-re. Így jött össze fokozatosan a századforduló idejére az a jelentős EMKE-vagyon, mely lehetővé tette az egyesület sokirányú és hatékony működését.
Elemi népiskolák egész sorát hozta létre az EMKE, és okkal fordított oly nagy gondot a magyar szórványok iskolaviszonyainak javítására. Néhány közeli példa: Mezőménes református felekezeti iskolájának termét az EMKE anyagi segítségével 1903-ban újjáépítették, de EMKE-hozzájárulással épült fel a radnóti, magyarózdi, uzdiszentpéteri iskola is. Az EMKE jelentős összegekkel segítette a tanítókat, a szegény sorsú gyermekeknek adományokat utalt ki, analfabéta tanfolyamokat szervezett stb. Szinte áttekinthetetlen a művelődés érdekében kifejtett EMKE-munka teljessége: népkönyvtárak százai, kórusok, különféle irodalmi és népművészeti megmozdulások, műemlékvédelmi tevékenységek sora. És a nép jólétét célzó gazdasági, iparfejlesztési törekvések, közérdekű építkezések, melyek mind az alapszabályzatban megfogalmazott nemzetmentő célkitűzések megvalósítására irányultak.
Sajnos, csak az első világháború végéig tarthatott az EMKE virágzásának eseményekben és sikerekben gazdag korszaka. Ekkor a közadakozásból összegyűlt hatalmas vagyon elveszett. Működése nem szűnt meg egészen, de igen-igen beszűkült. Vezetője, irányító szelleme továbbra is az a Sándor József maradt, aki már az induláskor meghatározó szerepet játszott az egyesület életében. 1944 végén, amikor a főtitkári tisztet a jeles kolozsvári költő és szerkesztő, Kis Jenő vállalta el, ismét megélénkült az EMKE Észak-Erdélyben: könyveket adtak ki, támogatták a műkedvelő színjátszást és kórusmozgalmat, gondjaikba vették a könyvtárak és múzeumok ügyét. Rövid ideig tartó pezsgés után az EMKE 1946-ban kényszerűség folytán beolvadt az egykori Magyar Népi Szövetségbe, annak a közművelődési osztályába, és átmeneti vergődés után megszűnt létezni. Négy nehéz évtizeden át említeni sem lehetett, hogy ezeken a tájakon volt egyszer egy EMKE…
1991 tavaszán, április 20-án Brassóban újjáalakult az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, változatlanul Kolozsvár központtal. Azóta eredményesen folyik országos hálózatának kiépítése és működtetése, persze merőben más feltételek között, mint egykoron. Minden olyan erdélyi megyében, ahol jelentősebb számban él magyar lakosság, működik EMKE-szervezet, illetve hozzá csatlakozó közművelődési egyesület. Ennek a sokágú és eleven tevékenységnek a legjelentősebb keretei kétségtelenül a különböző helyi művelődési egyesületek, társaságok, egyletek.
Erdély földjén messzi múltban gyökerező, gazdag hagyománya van a cselekvő művelődésnek, a sorskérdésekkel történő szembenézés iránti fogékonyságnak. Ez a mindenkori idő parancsa. Ilyen szellemben kíván eleget tenni a hivatásának a 125 évvel ezelőtt megalakított EMKE is. Változott történelmi viszonyok között, jelenkori lehetőségekhez igazodva végzi munkáját az annak idején megfogalmazott célkitűzések magasztos alapelveihez igazodva. A megmaradás, megmaradásunk ügyét szolgálja hittel, hűséggel. Amíg és ahogy lehet. Zászlajára az alábbi jelszót tűzve: Ki a köznek él, annak élni érdemes.
Dr. Ábrám Zoltán,
országos területi alelnök,
Maros megyei elnök
Üzenet, XXI. évfolyam 19. szám. 2010. október 1.
Bemutatták Farkas Boglárka Befejezetlenül című könyvét
„Ezek a történetek az én történeteim, de reményeim szerint ennél sokkal többről szólnak: az ember életében mindennap adódó válaszutakról, olyan problémákról, amelyekkel mindenki szembesülhet valamikor élete során” – vallotta Befejezetlenül című kötetéről a kolozsvári születésű Farkas Boglárka televíziós műsorvezető novellákból, versekből álló könyvének kincses városbeli bemutatóján.
Szerda este a zsúfolásig megtelt kulturális eseménynek helyt adó EMKE Györkös Mányi Albert Emlékháza. A Krónika kérdésére, hogy tudatos alkotói szándék volt-e, hogy a kötetben olvasható írások műfaja a novelláktól a versekig terjed, Farkas Boglárka elmondta: némelyik gondolatot egyszerűbb volt versben vagy versszerű írásban megfogalmazni, a másik pedig próza lett, mert a mondanivaló így „diktálta”. „Kategorizálhattam volna nyilván, de ez így elsőre egy kis vegyes-vágott könyvecske. Kiderül majd, milyen lesz az utóélete” – fűzte hozzá a népszerű televíziós műsorvezető, akit korábban a Duna Tévé, most pedig a Hír Televízió bemondónőjeként ismer a nagyközönség.
Foto: A képernyőtől az írásig. Farkas Boglárka gyermekkori élményeiről is írt
Kiss Előd-Gergely, Krónika, 2010. október 22.
Befejezetlenül – Farkas Boglárka könyvét mutatták be Kolozsváron
Köllő Ildikó, erdely.ma, 2010. október 22.
„Szeretem a dobozokat, a biztos pontokat”
Valahogy úgy van Kolozsvárral, mint a bátyja gyerekeivel: akkor látja a változásokat, amikor újra meg újra találkoznak. Azt mondja, szépen lassan idegenné vált számára ez a város, nagyon nehezen tudja összeegyeztetni emlékeivel azt a hatalmas nyüzsgést, amit időnként idelátogatva tapasztal, ennek ellenére továbbra is fontos szerepet játszik az életében, hisz ide köti a gyermekkora. Farkas Boglárka 1991 óta él Budapesten, 1992 és 2005 között a Duna Televízió, 2005 júliusától pedig a Hír Televízió munkatársa. A Kairosz Kiadónál megjelent Befejezetlenül című kötetének bemutatója kapcsán Sebesi Karen Attila beszélgetett vele szerdán délután az EMKE–Györkös Mányi Albert Emlékházban, nagybőgőn közreműködött Moldován-Sebesi Róbert.
A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának néprajz szakán végzett, tanulmányai idején kerül kapcsolatba a televízióval. Pályafutása 1992 decemberében, a Duna tévé indulásával kezdődött: négy hónappal azelőtt egy szórólapot kapott kolozsvári ismerőseitől, amelyen az állt, hogy a csatorna bemondókat keres. – Én pedig a helyemet kerestem, barátaim és családtagjaim unszolására jelentkeztem. Alapjában véve nem voltam szereplős típus, de 19 évesen egyenesen a mély vízben kellett helyt állnom. Családias, szerethető csapat alakult ki, mindenkinek lehetősége volt, hogy kipróbálja magát, mindenben segítettünk egymásnak. Az első néhány év, amikor még kevesen voltunk, igazi szerelem volt számomra a Duna Televízió – magyarázta Farkas Boglárka.
2005-ben döntött úgy, hogy a Hír Televíziónál folytatja pályafutását, ahol, mint mondta, pörgősebb, hisz a gyorsaság, a hírek folyamatos váltakozása miatt időnként előzetesen el nem olvasott szöveget is be kell mondania. – Nem vagyok könnyedén, készülés nélkül kommunikáló típus, és bár szívesen beszélgetek emberekkel olyan témákban, amelyek engem érdekelnek, ebben a szakmában ilyesmire csak nagyon ritkán van lehetőség. Szeretem a dobozokat, a biztos pontokat, ezeket pedig sikerült megtalálnom a híradókban. Az életem többi területén is az átláthatóságra törekszem, nehezen viselem el a káoszt – értékelte.
S hogy honnan származik a könyv ötlete? Az elmúlt tíz évben folyamatosan gyűltek az írások a számítógépében, amelyeket barátainak és ismerőseinek is megmutatott. Demény Péter késztetésére és segítségével jelent meg a Befejezetlenül. – Hobbi is lehetne az írás, bár ha jól belegondolok, inkább nem az, hisz a hobbi általában örömérzettel párosul, én viszont gyötrő kényszert is éreztem közben – mondta. Gondokról, örömökről, válaszutakról, döntési helyzetekről szól a könyv, mindarról, ami bárkivel megtörténik. Számos írás lapul még a számítógépében, amelyek ezúttal nem jelentek meg, bár egyelőre nem tervezi következő kötet megjelentetését.
Farkas Boglárka Befejezetlenül című könyvét Kolozsvár után tegnap a Szilágyságban is bemutatták: délután fél 5-től a szilágycsehi Magyar Házban, este fél 7-től pedig Szilágysomlyón, az EMKE Magyar Házban ismerhették meg az érdeklődők.
Ferencz Zsolt, Szabadság, 2010. október 22.
Erkel Ferencre emlékeztünk
|
|
Fancsali János mindegyik műsorszám elé rövid bevezetőt mondott. A Fancsali János és Emese kettőse, a Duo Fresco muzikális játéka hallatán a közönség ízelítőt kapott Erkel kevésbé ismert zenéjéből is, továbbá Erkel egyik kedvenc énekesnőjének, Hollósy Kornéliának művészi pályájáról.
A hangverseny után a 17 kötetes szerző, Fancsali János pár szóban ismertette azt az öt könyvét, amely Kolozsvár zenei életére vonatkozik, illetve azt a CDlemezt, amelyen kevésbé ismert zeneszerzők négykezes zongorára átírt műveit szólaltatják meg.
(hintós), Szabadság, 2010. szeptember 20.
Az EMKE és a BMC is tagja a magyarság szellemi múzeumának
Magyar Örökség-díjakat adtak át Kolozsváron
Rangos hazai és határon túli személyiségek jelenlétében adták át hétvégén a Magyar Örökség- díjakat Kolozsváron: a Magyar Örökség és Európa Egyesület által felkért Bírálóbizottság hatvanadik döntése értelmében ezúttal hét erdélyi személy és intézmény érdemelte ki az 1995-ben, a Magyarországért Alapítvány által létrehozott „magyarság szellemi becsületrendjét”. A Protestáns Teológiai Intézet dísztermében szombaton délután tartott ünnepségen Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, Hajdó István főesperes, Kilyén Ilka színművész, Korniss Péter fotóművész, az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés, a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Barabás Miklós Céh részesült az erkölcsi elismerésben, és lett tagja a magyarság láthatatlan szellemi múzeumának. A rendezvény keretében a Gaal György tanár, irodalomtörténész és Gránitz Miklós fotóművész által összeállított Örök Házsongárd című kötetet is megismerhették a résztvevők.
„Soha irodalomra és tudományra (kultúrára) olyan szent feladat nem várt, mint ma, nemzetünknek ebben a lelki válságában. Megmutatni nemzeti múltunkban, nemzeti géniuszunkban az örök értékeket, ennek révén növelni az önbizalmat, az önbecsülést, figyelmeztetni a nemzeti hibákra, fejleszteni a nemzeti erényeket, saját értékének öntudatára ébreszteni a magyart: ez a szent feladat” – idézte Klebelsberg Kunó kultuszminiszter 1920-as írását bevezetőjében Hámori József agykutató, a Magyar Örökség-díj Bírálóbizottságának elnöke. Mint mondta, szükségszerű, hogy a Magyar Örökség-díjak átadására ezúttal Erdély fővárosában, Kolozsváron került sor. – A magyarságnak és kultúrájának megmaradását jelentős mértékben köszönhetjük az évszázadokon át független erdélyi fejedelemségnek. Erdélyből és a Partiumból származó kiválóságok, intézmények eddig is szerepeltek az évi díjazottak között, ma azonban mind a hét kitüntetett közvetve és közvetlenül is az erdélyi magyarság soraiból kerül ki – magyarázta Hámori, majd a díjról szólt néhány szót.
Az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés Magyar Örökség-díjat kapott, az elismerést Benkőné Zonda Tímea, Rezi Elek és Adorjáni Zoltán vette át – ROHONYI D. IVÁN
Megtudtuk: a Magyar Örökség-díj megalapítói 1995-ben a klebelsbergi gondolatok szellemében határozták meg a kitüntetés misszióját. Úgy látták, „az elmúlt negyven-ötven évben a magyar történelemnek olyan alkotó személyiségei merültek feledésbe, és kerültek ki ezáltal a nemzeti emlékezetből”, akik alapvetően meghatározták a 19. és a 20. századi Magyarország fejlődési irányát. – Ezeket a személyiségeket, életműveket szinte elő kell bányászni a feledés mélységeiből, hogy példaként lehessen őket a mai nemzedék elé állítani: íme, ők voltak azok, akik a magyar 20. századot megcsinálták. Ez az oka, ha úgy tetszik, történelmi oka annak, hogy bizottságunk számos esetben jutalmaz Magyar Örökség-díjjal már nem élő személyeket vagy egykor működött intézményeket – hangsúlyozta Hámori, majd hozzátette: ezek a személyek és intézmények óriások voltak a maguk idejében, a személyek közül nem egy a zseni kategóriájába sorolható. Bartók Bélát, Kodály Zoltánt, Lajtha Lászlót, Reményik Sándort, Dsida Jenőt és Nagy Imrét említette többek között példaként, mintegy bizonyítva: a díj odaítélésének fő szempontja az életmű minősége. Az intézmények közül többek között a több mint háromszáz éves nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium és a Nagybányai Művésztelep részesült eddig a díjban.
– Ablonczy László megfogalmazása szerint a Magyar Örökség-díj a „magyarság szellemi becsületrendje”, nem jár pénzjutalommal, sem más anyagi elismeréssel: a kitüntetettek egy oklevelet kapnak, valamint egy jelvényt, amely a magyar Szent Koronát ábrázolja – fejtette ki Hámori József, majd Poprády Géza könyvtárosnak, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökének, a Bírálóbizottság tagjának adta át a szót. A Farkas Balázs, Fekete György és Makovecz Imre kezdeményezésére, a Magyarországért Alapítvány Kuratóriumának tevékeny közreműködése révén létrejött Magyar Örökség-díj kapcsán elmondta: a kitüntetettek kiválasztása az alulról építkező demokrácia elvén alapszik, ugyanis a Bírálóbizottság az állampolgárok által érdemesnek tartott személyek, együttesek, intézmények, teljesítmények közül választja ki a díjazandókat. Évente négy alkalommal hét-hét díjat osztanak ki a mostanihoz hasonló kulturális műsor keretében. Mint kiderült, a díj gondozását 2003. márciusában a Magyar Örökség és Európa Egyesület vállalta fel.
Dáné Tibor Kálmán (balról a második), Dávid Gyula (jobbról a második) és Kötő József (jobbról az első) a megalapításának 125. évfordulóját idén ünneplő Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület képviseletében
A folytatásban Schulek Ágoston, a Magyar Örökség és Európa Egyesület elnöke mutatta be a Bírálóbizottság tagjait: Hámori József akadémikust, a Bírálóbizottság elnökét, Poprády Gézát és Zelényi Kovács Annamáriát, a Magyar Örökség és Európa Egyesület alelnökeit, Juhász Judit szóvivőt, a Magyar Katolikus Rádió vezérigazgató-helyettesét, Bakos István tanárt, művelődéskutatót, Benkő Samu művelődéstörténészt, esszéistát, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagját, Kelemenné Farkas Márta nyelvészt, egyetemi oktatót, Boda László tanárt, művelődéstörténészt, Pázmándi Gyula vegyészmérnököt, közgazdászt, Rókusfalvy Pál pszichológust, Takács József biológust, agykutatót, Tóth-Pál József zenetanárt, kultúrakutatót, valamint Veres-Kovács Attila nagyváradi református lelkészt.
Magyar Örökség-díjban részesült, nevét az Aranykönyv őrzi és szombat óta a magyar szellem láthatatlan múzeumához tartozik: az erdélyi református, evangélikus és unitárius lelkészképzés (az elismerést Rezi Elek, Adorjáni Zoltán és Benkőné Zonda Tímea vette át, laudált Kozma Zsolt kolozsvári teológiai tanár), Kiss András nyugalmazott főlevéltáros, múltfeltáró nemzetszolgálatáért (laudált Benkő Samu művelődéstörténész), Hajdó István főesperes, lélekmentő szolgálatáért (laudált Berszán Lajos gyimesfelsőloki plébános), Kilyén Ilka színművész, kulturális missziójáért (laudált Medgyessy Éva marosvásárhelyi író, újságíró), Korniss Péter, fotográfusi alkotóművészetéért (laudált Sára Sándor operatőr, rendező), a 125 éves Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (az elismerést Dáné Tibor Kálmán, Dávid Gyula és Kötő József vette át, laudált Filep Antal budapesti néprajzkutató) és a Barabás Miklós Céh, az erdélyi magyar képzőművészetet felélesztő és megtartó szolgálatáért (az elismerést Kolozsi Tibor szobrászművész és Németh Júlia műkritikus vette át, laudált Dáné Tibor Kálmán művelődésszervező).
A díjazottak nevében Hajdó István főesperes mondott köszönetet, majd a Bolyai János Alapítvány Kuratóriuma által odaítélt Bolyai-pályadíjjal tüntették ki Benkő Samu akadémikust az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésében és vezetésében kifejtett kiemelkedő közszereplői tevékenységéért, valamint Bolyai János marosvásárhelyi kéziratainak gyűjteményes kiadásáért, őt Nagy Ferenc méltatta. Az ünnepség keretében közreműködött a János Zsigmond Unitárius Kollégium Péterffy Gyula kórusa, Majó Julianna karnagy vezetésével, valamint Kilyén Ilka és a pusztinai Kovács Krisztián.
Méltatók és méltatottak
Rövid szünet után az Örök Házsongárd című, a budapesti székhelyű Pharma Press kiadónál megjelent kötetet ismerhették meg a résztvevők, Sipos Gábor EME-elnök méltatását Köllő Katalin, lapunk munkatársa tolmácsolta. Elhangzott: „a régi metszetek, archív felvételek, új fényképek a míves szöveggel összefonódva igazán és legjobban a minőségi papíron, kiváló nyomdatechnikával hatásosak, ráadásul szép kötésben, igényes védőborítóval – ezt a szépség-együttest forgathatjuk most a Pharma Press könyvkiadó jóvoltából. Dr. Gaal György kolozsvári tanár, irodalomtörténész, a kincses város múltjának avatott kutatója és Gránitz Miklós budapesti fotóművész több mint három évi kitartó munkájának eredménye kerül most az olvasó kezébe”. Az immár kétkötetes kiadvány létrejöttéért köszönetet mondott továbbá Gránitzné Demel Editnek, Gergelyné Tőkés Erzsébetnek, a Házsongárd Alapítvány „legfőbb munkásának”, aki a helyszíni munka feltételeinek biztosításában vállalt oroszlánrészt, valamint Dávid Ferencnek, a kiadó ügyvezető igazgatójának és az album külalakját elkészítő Árgyélus Grafikai Stúdiónak. A két szerző a kötetek megszületésének körülményeiről szólt, majd a rendezvény dedikálással zárult.
Ferencz Zsolt, Szabadság, 2010. szeptember 20.
***
Az eseményről készült fotóriport ide kattintva tekinthető meg.
Magyar kultúra – ami összeköti a Kárpát-medence magyarságát
Budapesten találkoztak a közművelődési kerekasztal szervezetei
|
|
| – A SZERZŐ FELVÉTELEI– Kézműves foglalkozásokkal és könyvstanddal is készültek a muravidékiek |
Szombat délelőtt 10 óra, Budapest, Corvin tér 8. Az esős, borongós időjárás ellenére már javában gyülekeztek a résztvevők a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus, a Hagyományok Háza, valamint a Magyar Állami Népi Együttes székházaként szolgáló Budai Vigadó épületében. – Különösen aktuális ma a mondás, hogy sok jó ember kis helyen is elfér, reményeink szerint nagyon jól fogjuk érezni magunkat ezen a rendkívül színes napon – mondta Tóth Erzsébet, a házigazda Magyar Művelődési Intézet munkatársa, aki kollégájával, Kiss Lászlóval együtt szívélyesen üdvözölte a Kárpát-medence különböző régióiból – Erdélyből, Kárpátaljáról, Felvidékről, Drávaszögből és Muravidékről – érkezőket.
A körmönfonástól a könyvekig
Felnőttekre és gyerekekre egyaránt kacsintgattak a kézműves tevékenységek: Papp Emese, a kolozsvári Waldorf iskola tanítója a körmönfonás rejtelmeibe vezette be az érdeklődőket, a muravidékiek csuhéból készítettek különböző figurákat (kosarakat, babákat stb.), szalvétatartókat, valamint hímes tojást, természetesen a tájegység jellegzetes motívumaival ötvözve azokat. A Vajdaságból, Adáról érkező Balog József segítségével fából készíthettek különböző játékokat és dísztárgyakat a szemlélődők, ugyanakkor egy logikai, a gyermekek szem- és kézkoordinációját is fejlesztő próbába is bekapcsolódhattak.
FOTÓ: ÁCS ZSOLT– Papp Emese körmönfonni hívott kicsiket és nagyokat
Kulturális kvízben sem volt hiány, itt a vállalkozóbb kedvűeknek többek között azt kellett tudniuk, hogy milyen szarvasról szól a rege, kinek a címerében szerepelt a fekete holló, honnan származik a kürtőskalács, avagy milyen téren található a Budai Vigadó épülete.
Az egyik budapesti könyves nagykereskedés, a Xantusz képviseletében Bihari Józsefné a határon túli magyar kiadók köteteit kínálta: mint kiderült, a fia által vezetett üzlet szinte valamennyi felvidéki, erdélyi és vajdasági magyar könyvkiadóval partneri kapcsolatban áll, céljuk pedig, hogy az egyes régiókban megjelenő kiadványokat a Kárpát-medence más térségeibe is eljuttassák. Kizárólag az interneten működnek (www.xantusz.hu), ezért a mostanihoz hasonló rendezvények lehetőséget teremtenek számukra a kapcsolatteremtésre, valamint arra, hogy „közszájon forogjanak”. Bihari Józsefné ezúttal a kárpátaljaiakkal is elbeszélgetett, és reménykedik abban, hogy a jövőben velük is sikerül jó viszonyt kiépíteniük. S hogy milyen könyveket vásárolnak mostanság az emberek? Az elszármazottak többnyire az adott régióhoz kapcsolódó köteteket részesítik előnyben, de a történelmi, néprajzi és tudományos kötetek iránt is mutatkozik kereslet – magyarázta.
A lendvai székhelyű Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet munkatársai több tucat muravidéki magyar nyelvű kötetet hoztak el a kulturális napra, a tájszójegyzék mellett különböző verseskötetekbe, valamint a Lendváról szóló monográfiába is belelapozhattunk. Az EMKÉ-sek pedig eseménynaptárt kínáltak, valamint a Szabédi-napok alkalmával elhangzott előadásokat tartalmazó konferenciakötetüket, a Gondolat-kísérletek Szabédi László életművében című könyvet, ezeket ingyen vihették haza a résztvevők.
Filmjében és zenéjében is él a nemzet
Ritkán, vagy eddig még nem látott, a Kárpát-medencében készített rövidfilmek vetítésére is sor került a nap folyamán: a programban dokumentum- és ismeretterjesztő kisfilmek szerepeltek, olyanok, amelyek a szecessziós Szabadkát, a bácsi várat vagy éppen Bicskei István munkásságát mutatták be. Hat vajdasági (A szép Tisza és más, Még oda nem ér az idő, Szivárványkígyó, Testté lett alázat, A szecessziós Szabadka, A bácsi vár), egy muravidéki („Én hittel dolgozom”) és négy erdélyi (Visky Sámuel: Parttalan, Felméri Cecília: Mátyás Mátyás, Visky Ábel: Éjszaka földön, László József: Autóstop) produkciót tekinthettek meg az érdeklődők, ha pedig még nem tettük volna, a filmeket nézve most nyugodtan elkönyvelhettük magunkban: filmjében is él a nemzet.
Az esti gálára való bemelegítés gyanánt, a budapesti Nemes Nagy Ágnes Humán Szakközépiskola drámatagozatos osztályának Hazafelé című mozgásszínházi előadása után a Kárpát-medence zenei terméséből kaptunk egy jókora csokorra valót a felvidéki Hunor Citerazenekar, a Muravidék Citera-együttes, a Triola+1 együttes műsora és a vajdasági B-terv zenekar koncertje révén.
Fotókiállítás, valamint táncegyüttes Kolozsvárról
A délutáni órákban, a kézműves tevékenységek helyszíneként szolgáló aulában került sor az Örökségünk Kolozsvár elnevezésű fényképkiállítás megnyitójára: az EMKE és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) által szervezett tárlatot 2002-ben már láthatta a kincses város közönsége, ezúttal, egy teljes hétig a magyar fővárosban élők is megcsodálhatták azt. Veress Ferenc képein a 19., László Miklós alkotásain pedig a 21. századi Kolozsvár épületei, műemlékei tárulnak a szemünk elé. Az erdélyi fényképészet úttörő mestereként emlegetett Veress Ferenc munkásságát, aki 1859-ben és 1860-ban készített félszáz felvételéből állította össze páratlan értékű Kolozsvár-albumát, Miklósi Sikes Csaba művészettörténész méltatta. Mint kiderült, 1881-ben Veress Ferenc elsőként próbálkozott színes fényképek előállításával, 1884-ben pedig már kielégítő levonatokat tudott készíteni színes diapozitívekről másolókeretben. Méltán emlegetik a magyar fényképészeti szaksajtó megteremtőjeként, a nevéhez fűződik a Fényképészeti Lapok című folyóirat elindítása is. – Veress Ferenc Kolozsváron született és hunyt el, 86 évet élt. Ő az a személy, akit számos tekintetben is úgy emlegethetünk: az első – értékelte a művészettörténész.
Dáné Tibor Kálmán az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület történetével ismertette meg a népes hallgatóságot, a mostani Kárpát-medencei Kulturális Nap ugyanis egyúttal a megalapításának 125. évfordulóját ünneplő EMKÉ-t is köszöntötte. – Az alapító erdélyi magyar nemesség és polgárság tőkéjéből sikerült viszonylag gyorsan népiskolákat, népkönyvtárakat és dalkört létrehozni, ami jelentős mértékben megpezsdítette az erdélyi magyar közművelődési életet. Az EMKE sikeresen lépett az erdélyi gazdasági élet pozitív előrehaladásáért, a múlt század fordulójára pedig a magyarság legnagyobb intézményévé, társadalmi szervezetévé nőtte ki magát – mondta Dáné, majd a huszadik század jelentős eseményeinek, valamint az egyesület 1948 és 1990 közötti kényszerű beszüntetésének említése után az elmúlt húsz év megvalósításairól is szót ejtett. 1990-től napjainkig ugyanis az EMKÉ-nek sikerült kiépítenie egy saját közművelődési intézményhálózatot: az egyesület közreműködése révén jöhetett létre tavaly a Magyar Házak Hálózata, amelynek mára már több mint 30 tagja van.
Este 7 óra, színházterem. Az egésznapos gazdag program megkoronázásaként elkezdődött a gálaműsor: a Magyar Állami Népi Együttes, a kárpátaljai, eszenyi Ritmus Népi Táncegyüttes, a felvidéki Aranymetszés Duó és az Alsószeli Magyar Dalkör produkciója mellett a muravidéki Gaál Désire, a Kárpát-medencei versmondó verseny győztese is színpadra lépett. A verses műsor után népdalokat adott elő a vajdasági, bácskertesi Csizmadia Anna népdalénekes, a programot pedig a Zurboló Táncegyüttes Postakert című előadása zárta.
Igyekeznek odafigyelni a fiatalokra Muravidéken
Mialatt a különböző programok zajlottak, volt időm elbeszélgetni a Kárpát-medence különböző térségeiből érkezőkkel, így Kepe Lilivel, a lendvai székhelyű Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet (MNMI) igazgatójával is. A kulturális napon már a kezdetektől részt vesznek, és büszkén teszik ezt, annak ellenére, hogy a Muravidék az egyik legkisebb, magyarok által lakott régió. Intézetük 1994. január 1-je óta működik hivatalosan, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség alapította meg. – Igyekszünk úgy megszervezni magunkat, hogy az emberek megismerkedjenek velünk, ugyanakkor mindig örömmel tölt el, ha régi barátokkal, ismerősökkel találkozhatunk, akikkel valamilyen módon együtt műveljük a magyar kultúrát a Kárpát-medencében – fogalmazott Kepe Lili.
A B-terv zenekar stílusában a népzene alaphangulata a balkáni ritmusokkal,
valamint egyéb modern hangzásvilággal keveredik
S hogy miként tehetnek otthon, Szlovéniában a magyar kultúra ápolása érdekében? Igyekeznek a hét-nyolcezres magyar közösség javát szolgáló programokat szervezni, minden olyan személyt „célközönségüknek” tekintenek, aki magyarnak érzi magát. – Persze, ezt önerőből nem tudnánk megvalósítani, a szlovén állam már több évtizede pozitív diszkriminációban részesíti mind a magyar, mind pedig az olasz őshonos kisebbséget. Ha nem kapnánk állami támogatást, nem számolhatnánk be ilyen eredményes munkáról – tette hozzá az intézet igazgatója.
Mesélt továbbá arról is, hogy az utóbbi években minden olyan megmozdulást prioritásként kezelnek, amely összefügg a fiatalokkal. A könyvkiadástól a műkedvelésen át a tudományos tevékenységekig, a turizmustól a nagyobb jellegű rendezvények megszervezéséig valamennyi kezdeményezést megpróbálják felkarolni. Ez ugyanis valamilyen szinten ellenpontozhatja, hogy Szlovéniában több mint ötven éve nem működnek magyar tannyelvű iskolák. – A mi esetünkben nem kis dolog, ha évente tíz nyári tábort szervezhetünk, és folyamatosan azon vagyunk, hogy a többi határontúli fiatal is bekapcsolódjon a programjainkba. A munkánk gyümölcsei később érnek majd be, ennek ellenére nap mint nap tennünk kell azért, hogy az egyetemes magyar kultúrának Muravidéken is legyen folytatása – összegezte Kepe Lili.
Országos és regionális rendezvények Felvidéken
Mézes Rudolf, a Csemadok Területi Választmányának országos alelnöke örömmel újságolta, hogy ezúttal közel harmincfős csoport érkezett a Felvidékről: többek mellett a Hunor Citerazenekar és az Alsószeli Magyar Dalkör tagjai, valamint verséneklők kísérték el a Csemadok küldöttségét. – Nálunk, a Felvidéken nagyon népszerű a verséneklés, már jó néhány esztendeje a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Versenyen is összemérhetik tudásukat a verséneklők – hangsúlyozta. Mint kiderült, a vers- és prózamondó vetélkedő egyike azon megmérettetéseknek, amelyeket több más szervezettel közösen, évente szervez meg a Csemadok. Mézes Rudolf az országos rendezvények közül többek között a Falusi Színjátszó Csoportok Országos Fesztiválját, a Citerazenekarok Országos Seregszemléjét, a Verséneklő Együttesek Országos Fesztiválját, az Országos Népművészeti Fesztivált, a Duna Menti Tavasz Gyermek báb- és színjátszó csoportok országos seregszemléjét, valamint a Bíborpiros szép rózsa elnevezésű népzenei versenyt említette.
Emellett számos regionális programot szerveznek a térségben. – Igyekszünk úgy tevékenykedni, hogy ne csupán egyetlen központ fejlődjön, hanem legyenek rendezvények szerte az országban, olyanok, amelyek igazán közel állnak a szívünkhöz – magyarázta lelkesen. Többnyire pályázatokból próbálják finanszírozni ezeket, az országos támogatás ugyanis 1994-ben megszűnt.
Elégedettek a kárpátaljaiak és a budapestiek is
Zubánics László, a két évvel ezelőtt létrejött Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet elnöke szerint az ismerkedés mellett a Magyarországon és a többi határon túli régióban felmerülő igények megbeszélésére is lehetőséget biztosítanak a mostanihoz hasonló alkalmak. Elmondta: Kárpátalján számos nehézségbe ütköznek a magyar kultúra megőrzésén fáradozók, ennek ellenére szép számban vannak művelődési intézményeik, iskoláik és kultúrházaik. Derűlátóan vélekedett ugyanakkor az előkészületben lévő új ukrajnai nyelvtörvényről, amely a magyar nyelv használatát is támogatni kívánja.
Pozitívan értékelte a Kárpát-medencei Kulturális Nap idei kiadását Kiss László, a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus munkatársa is: mint mondta, örömmel tölti el, hogy ily nagyszerű csoportok érkeztek Budapestre a Kárpát-medencéből, „nagyon jó barátok, akik többnyire már ismerik egymást, a viszontlátás öröme pedig mindig jóleső érzéssel tölti el”. – Ez az a nap, amikor megmutathatjuk egymásnak azokat az értékeket, amelyeket képviselünk, és az egyes területek színvonalas műsorait a többiek is megismerhetik. Az a cél, amelyet a kezdetekkor kitűztünk, hogy a Kárpát-medencei magyar kultúrát egységes, szerves egészként szemléljük, megvalósult, és az itt látott produkciók is, bár előadóik különböző régiókból érkeztek, az egyetemes magyar kultúra részét képezik – magyarázta Kiss László. Úgy véli, napjainkban, amikor a hétköznapok inkább a gazdaságról és a globális problémákról szólnak, kellő teret kell szentelni a kultúrának, ellenkező esetben ugyanis az könnyen elsorvadhat. – Ezen belül különösen oda kell figyelni a magyar kultúrára, ezért mi vagyunk felelősek. Legyünk büszkék mindarra, amit a magyar kultúra az elmúlt több mint ezer évben letett a világ kultúrájának asztalára! – hívta fel a figyelmet, ugyanakkor elismerően beszélt a megalapításának 125. évfordulóját idén ünneplő EMKE tevékenységéről.
Az Örökségünk Kolozsvár kiállítás megnyitóján Dáné Tibor Kálmán
az EMKE tevékenységét is ismertette
– A szívverésünk és az életünk, hogy kellő mértékben odafigyeljünk a Kárpát-medencei magyar kultúra alakulására, hiszen ez az a szál, amely összeköt bennünket, magyarokat – magyarázta a Magyar Művelődési Intézet képviseletében Hegedűs Kata, az egésznapos program egyik főszervezője. Annak kapcsán, hogy a Kárpát-medencében élő magyarok megismerjék egymás kultúráját, a Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal által szervezett filmes és irodalmi karaván sikerét említette, és reményét fejezte ki, hogy a közeljövőben is számos hasonló csereprogramra kerülhet sor.
EMKE: tartalommal megtölteni az együttműködést
Kolozsvár irányába tartva Dáné Tibor Kálmánt is arra kértem, értékelje az idei Kárpát-medencei Kulturális Napot, és ezen belül az erdélyiek szereplését: nem csalódtam, amikor a rendezvényről, a Zurboló Táncegyüttes produkciójáról, az Örökségünk Kolozsvár kiállításról, Papp Emese kézműves tevékenységéről és a Sapientia–EMTE fiatal filmeseinek alkotásairól egyaránt pozitívan vélekedett. A lehetőséget kihasználva az EMKE jelenlegi terveiről is érdeklődtem. Mint kiderült, a közeljövőben tartalommal kívánják megtölteni az idén márciusban, Sárospatakon létrejött Észak-magyarországi EMKE-képviselettel (élén Csatlósné Komáromi Katalinnal, a Művelődés Háza igazgatójával és Bordás Istvánnal, a Sárospataki Népfőiskolai Egyesület titkárával) való együttműködést. Az elmúlt fél évben Borsod-Abaúj-Zemplén megyei művelődésszervezők érkeztek Erdélybe, hogy megismerjék az itteni Magyar Házak működését, következő lépésként pedig egy itteni Magyar Ház vezetőjét küldik tanulmányútra Sárospatakra. A két város közötti kapcsolat további gyümölcsöztetése érdekében szakmai összejöveteleket is kívánnak szervezni, ezek egyikébe az EMKE társszervezete, a marosvásárhelyi Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület is bekapcsolódik. Jövő tavasszal kerül sor az Erdélyiek Sárospatakon elnevezésű rendezvényre, amelynek középpontjában a tervek szerint Cs. Szabó László élete és munkássága áll majd. – A másik nagy tervünk, amelynek a megvalósítása jelenleg is folyamatban van, az Erdélyi Magyar Közművelődésért Alapítvány bejegyzése lesz Magyarországon, amelynek segítségével megvalósulhat az EMKE társszervezeteinek célirányos támogatása – összegezte Dáné Tibor Kálmán.
FOTÓ: ÁCS ZSOLT – Az esti gálaműsor fénypontjaként a kolozsvári Zurboló Táncegyüttes lépett színpadra
„Az abrosz tarkabarka,/ és rajta jó kadarka,/és már az első csók után,/ meglátja, de jó lesz itt Óbudán!” Nos, kadarka és csók nem volt, ennek ellenére mindannyian jól éreztük magunkat szombaton a Budai Vigadó épületében. A Kárpát-medencei Kulturális Nap ugyanis ismét beváltotta a hozzá fűzött reményeket, a kapcsolatteremtésre és a más régiókban élő, ám hozzánk hasonlóan magyarul beszélők kultúrájának megismerésére egyaránt volt lehetőség. Köszönet ezért elsősorban az EMKÉ-nek, valamint a Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal más szervezeteinek. Reméljük, hogy a jövőben hasonlóan tartalmas programokról számolhatunk be lapunk hasábjain.
Ferencz Zsolt, Szabadság, 2010. szeptember 18.
Tárlatnyitás és könyvbemutató a Györkös-Mányi emlékházban
A kulturális programok sorában kettős ünnepség előzte meg a Kolozsvári Magyar Napok hivatalos megnyitóját: kiállítás megnyitójának és könyvbemutatónak adott otthont a Györkös-Mányi emlékház. A Majális utcai emlékházban Dáné Tibor Kálmán, az EMKE elnöke töltötte be a házigazda szerepét. A festőművész és zenetanár Györkös-Mányi Albert munkássága előtt tisztelgő intézményben a művész életének jó értelemben vett kettőssége tükröződik: "A képek ölelésébe kerül a zene" - utalt Dáné a kiállítóterem falán függő, zongorára néző festmények "kompozíciójára". A jelentős átalakításon átesett emlékház "újranyitásán" Kántor Lajos méltatta a művész munkásságát, és megnyitotta a festő egyes képeit bemutató kiállítást. Dávid Gyula irodalomtörténész a 19. Szabédi-napok alkalmával elhangzott előadások anyagából szerkesztett Gondolat-kísérletek Szabédi László életművében című konferenciakötetet mutatta be. Az ünnepséget Demény Balázs zongoraművész zárta Bartók válogatott zongoraműveinek előadásával. Az 1993-ban elhunyt Györkös-Mányi Albert az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületre hagyta Majális utcai műteremlakását minden vagyonával együtt, azzal a kitétellel, hogy abban emlékházat rendezzen be. Ennek megfelelően már a halála utáni évben megnyílt az Emlékház, amely rövid időn belül mindenféle, művészettel kapcsolatos rendezvény befogadó helye és a kolozsvári művészélet fontos gócpontja lett. 2008-ban váratlanul beomlott az épület pinceboltozata, így nem lehetett rendezvényeket tartani benne. Az Emlékház padlója nem szakadt be, így a nagy értékű vagyon épségben maradt. A helyreállítási munkálatok mostanra értek véget.
M.É., Paprika Rádió, 2010. augusztus 19.
Újra megnyílt a Györkös-emlékház
A Kolozsvári Magyar Napok keretében tegnap délután megnyitották a felújított és ez alkalomból az érdeklődőktől zsúfolásig megtelt Györkös Mányi Albert Emlékházat. Az eseményen többek között jelen volt Kötő József parlamenti képviselő, László Attila alpolgármester, Szilágyi Mátyás magyar főkonzul és Borbáth Erika, a Magyar Művelődési és Képzőművészeti Intézet vezetője.
Az ünnepélyt Dáné Tibor Kálmán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Társaság elnökének köszöntője vezette be, aki jelképesnek nevezte, hogy az emlékház tatarozása – amelynek támogatóihoz külön köszönetet intézett – éppen az első Kolozsvári Magyar Napokra készült el. Ő és Kós Katalin, a központ „házigazdája” remélik, hogy a továbbiakban is hűek maradhatnak Györkös Mányi Albert szellemi örökségéhez.
Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke a festőként ismert, de zenetanárként is tevékenykedett Györkös Mányi Albert képzőművészeti örökségéről kijelentette, hogy az része az értékes erdélyi művészeti hagyatéknak. Ezt tükrözi az itt újra megnyitott tárlat, amelyben a tordaszentlászlói szülőföldtől az egyetemességig helyet kap minden téma, például Szabó T. Attila és Szilágyi Domokos arcképe.
Dávid Gyula irodalomtörténész és szerkesztő a tavasszal 19. alkalommal lebonyolított Szabédi László konferencián elhangzottakból összeállított kötetet ismertette. Szabédi jelképesen valamennyiünk 20. századi sorsát egyesíti: beleszületett a kisebbségi helyzetbe, de ráébredt a közösségépítés kényszerére, csalódott a kommunisták ígéreteiben, megfogalmazta elvárásainkat 1956 kapcsán, mindvégig igényt tartott a szellem függetlenségére, aztán a Bolyai Egyetem erőszakos feloszlatása után tragikusan fejezte be életét. Munkássága gazdag és szerteágazó volt – mondta el, hozzátéve: az idei tavaszi konferencia nagy visszhangot váltott ki szakkörökben, viszont a kolozsvári közönség visszafogott érdeklődést tanúsított iránta.
A megnyitót Guttmann Mihálynak, a Romániai Magyar Dalosszövetség tiszteletbeli elnökének hangulatos rögtönzése színezte, aki felelevenítette Szvjatoszlav Richter egykori kolozsvári koncertjének egyik kulisszatitkát, a megfelelő zongora előteremtésének történetét. A találkozó végén Demény Balázs fiatal zongoraművész négy Bartók-művet adott elő.
Ö. I. B., Szabadság, 2010. augusztus 19.
„Istenről énekelni mindig felemelő érzés”
Bár a helybeliek szerint Szent László-napján mindig szép, napos idő van, idén szemerkélő esőben zajlott Tordaszentlászlón a XXI. kórustalálkozó, amelyre most csak tíz énekkar jött el. A református templomban megtartott reggeli istentiszteleten Gyenge János lelkész, püspöki tanácsos igehirdetésének alapjául a 105. zsoltár szolgált. „Istenről énekelni mindig felemelő érzés. Legyen ez a találkozó mindannyiunk örömére és Isten dicsőségére” – összegzett. Szőke Zoltán helybeli nyugalmazott református lelkipásztor köszöntő beszédében arra összpontosított, hogy a mostani kórustalálkozó is váljon ünneppé: „Ez a mai nap legyen az együtténeklés bizonysága, és tegye erőssé erkölcsi tartásunkat” – hangsúlyozta Szőke Zoltán, majd a Himnusz eléneklésével zárult az istentisztelet, az énekkarok pedig kivonultak Szent László szobra elé.
A nagy király szobra előtt a község fúvószenekara a székely himnuszt adta elő, amelynek éneklésébe a jelenlevők is bekapcsolódtak, majd megkoszorúzták Szent László szobrát. Boldizsár-Zeyk Imre, az RMDSZ helyi elnöke a Kárpát-medencei kórusok legnagyobb seregszemléjének nevezte a már hagyománnyá vált találkozót, amely „a maga szerény anyagi eszközeivel és gazdag lelkiségével éli meg a kulturális autonómiát Szent László király szellemiségében”. Beszéde zárszavaként Bolidzsár-Zeyk Imre megköszönte a támogatóknak a segítséget.
Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja szerint az a fontos, hogy minél több magyar ember vegyen részt a tordaszentlászlói kórustalálkozón, majd köszönetet mondott a magyarországi árvízkárosultaknak nyújtott erdélyi segítségért.
„A monda szerint Szent László királyunk csodát tett, amikor az általa fakasztott vízzel itatta meg katonáit. Ugyanilyen csodát művel most Tordaszentlászló, amikor dalt fakaszt a XXI. kórustalálkozón” – vélekedett Dáné Tibor Kálmán, az EMKE-elnöke, aki örömmel nyugtázta, hogy a rendszerváltást követő húsz évben a tordaszentlászlói kórustalálkozó hagyománnyá vált.
Az énekkarok a két közös ének eléneklése után (karnagy: Tóth-Guttman Emese, a dalosszövetség elnöke) kivonultak a templomkertből, és végigjárták a község két utcáját, majd a teljesen felújított tordaszentlászlói művelődési házban léptek színpadra.
„A Trianon után szétdarabolt országban megmaradtunk, és tovább őriztük a hagyományt. A sikeres szereplés mellé azt kívánom, hogy vágyjanak vissza Tordaszentlászlóra” – mondta Tamás Gebe András, a község polgármestere. Guttman Mihály, a Romániai Magyar Dalos-szövetség tiszteletbeli elnöke, mindannyiunk szeretett Misi bácsija úgy fogalmazott: „Huszonegyedik alkalommal állok a fellépő énekkarok előtt, de az elmúlt húsz évben mindig a legnagyobb örömmel jöttem ide”.
A XXI. Szent László-napi kórustalálkozón a következők kórusok léptek fel: a tordaszentlászlói énekkar (karnagy: Balázs Ágnes), a Kolozsvár-Alsóvárosi Református Vegyeskar (karnagy: Adorjáni Júlia Katalin), a nagylózsi (Magyarország) Bel Canto Vegyeskar (karnagy: Pirgerné Megyeri Zita), a magyarfenesi vegyeskar (karnagy: Tóth-Guttman Emese), a búzásbesenyői ökumenikus vegyeskar (karnagy: Iszlai Adél Tünde), a székelykeresztúri református egyházközség énekkara (karnagy: Kiss Vilmos), a kolozsvári Magyar Gyermekkórus (karnagy: Balázs Ágnes), a nagyenyedi egyházmegye lelkészkórusa (karnagy: Fórika Éva), a Koltó-Katalin Kamarakórus (karnagy: Fülöp Gábor) és a kolozsvári Bethlen Gábor református földész dalkör (karnagy: Adorjáni Júlia Katalin).
Végezetül mindegyik kórus egy zászlószalagot, egy emléklapot és egy Erkel Ferencet ábrázoló plakettet kapott. Ez utóbbi Suba László tordai művész alkotása.
N.-H. D., Szabadság, 2010. június 28.
Magyar–magyar együttműködés, pátosz nélkül
A Magyar Házak Hálózatának keretében működő Kolozsvár-Sárospatak kapcsolat újabb mozzanattal gazdagodott: ezúttal a kolozsvári EMKÉ-sek látták vendégül Borsod-Abaúj-Zemplén megye művelődési házainak képviselőit. A csoport három napot töltött Erdélyben, Kolozsvárról kiindulva végiglátogatva a környék nevezetességeit, és ismerkedve a helyi kulturális viszonyokkal. Bordás Istvánt, a nemrég létrejött sárospataki EMKE-Észak-Magyarországi Képviseletének vezetőjét itteni tapasztalataikról, élményeikről faggattuk.
– Összesen 29-en jöttünk Borsod-Abaúj-Zemplén megyéből: népművelők, kultúraszervezők, művelődési intézményekben dolgozók vagy civilek, olyanok, akik egy-egy településen a napi kultúrát működtetik, zömmel a BAZ Megyei Népművelők Egyesületének tagjai. Minden évben szervezünk valami hasonló utazást, az idei arról szól, hogy ismerjük meg az erdélyi Magyar Házakat.
– Erre eddig nem volt lehetőségetek?
– Arra, hogy az erdélyi kultúrának egy teljesen más közvetítését, dimenzionálását megismerjék, semmiképp sem. Többségük járt már Erdélyben, esetleg kulturális programokon is részt vettek, de nem látták még életközelben, hogy mindez hogyan szerveződik a gyakorlatban, és milyen gondokkal szembesülnek mindennapi munkájuk során az itteni, nagyrészt civil és önkéntes kultúraközvetítők. Két okból tartjuk ezt fontosnak. Egyrészt szeretnénk lehántani a pátoszt a magyar–magyar kapcsolat történetéről, hogy láthassa mindenki, hogyan is működik ez az egész – egyébként ugyanerről szólt az EMKE csapatának tavalyi, magyarországi látogatása, amikor ottani magyar házakat néztek meg. Másrészt pedig keressük a konkrét együttműködési lehetőségeket. Ez mindig az embereken múlik, de azt gondolom, hogy ki fognak alakulni ilyenek.
– Mit láttatok?
– Tegnap Kolozsváron néztünk körül, láttuk az összes, EMKÉ-hez tartozó magyar házat (Györkös Mányi Albert Emlékház, Szabédi Emlékház), aztán voltunk a Kriza János Néprajzi Társaságnál, a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítványnál, tájékozódtunk ezek működéséről. Nagyon tartalmas, sok gyaloglással és városnézéssel tarkított, de fölöttébb hasznos délutánt töltöttünk el. Aztán kicsit turistáskodtunk: megnéztük a tordai sóbányát, utána Nagyenyeden a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házzal ismerkedtünk, és benéztünk a Bethlen-kollégium könyvtárába is. Itt nagyon érdekes előadás hangzott el, mivel csaknem ugyanazt hallottuk az enyedi kollégiumról, mint amit a patakiak szoktak elmesélni a pataki kollégium kapcsán: a történet ugyanarról szól, a könyvtáros Györfi Dénes ugyanazokat a kultúrtörténeti összefüggéseket, hivatkozási pontokat sorolta fel, amelyekre mi is szoktunk hivatkozni. Utána elmentünk Torockóra, megnéztük a Tóbiás-házat, Szabó Zsolt pedig a Művelődés folyóiratról és a hozzá kapcsolódó könyvkiadásról tájékoztatott, és körülnéztünk a faluban is. Holnap Válaszútra készülünk a Kallós Alapítványhoz, aztán megnézzük a bonchidai kastélyt, majd Szamosújváron a Téka Alapítványt látogatjuk meg. Hazafelé menet pedig megállunk Nagybányán, a Teleki Magyar Házat megnézni.
– Sikerült valamennyire képet alkotni az itteni Magyar Házak működéséről?
– Szerintem igen. Egyrészt arról, hogy nagyon sokfélék, helyszínenként változóak, sokféleképpen működnek és a tevékenységük is nagyon szerteágazó. Lényeges azonban, és szerintem ez mindenki számára egyértelművé vált, hogy azért működnek a dolgok, mert rendkívül elkötelezett emberek dolgoznak, akik szeretetből teszik a dolgukat. Biztosan lehetne találni mindenféle negatívumot is, de ez az út nem erről szól, hanem arról, hogy legyünk egymásnak szövetségesei. Ha pedig összejön néhány olyan kapcsolat, amit lehet továbbépíteni, akkor már volt értelme a dolognak.
– Körvonalazódik valamilyen konkrét együttműködési lehetőség?
– Ötleteink mindig vannak. Persze, hogy ezeket az egyes emberek hogyan fogják tudni hasznosítani a munkájuk során, az rajtuk múlik. Szeretnénk folytatni az EMKÉ-vel való együttműködést, és egyetértünk abban, hogy itt nem nagy, zászlólobogtató rendezvényekre van szükség elsősorban, hanem mindennapi apró munkára, ami embereket hoz össze, rávilágít problémákra, felvillantja a lehetőségeket, ez pedig csak személyes kapcsolatokon keresztül működik.
– Tudjátok-e már, hogy mi lesz a Sárospatak–Kolozsvár kapcsolat következő megnyilvánulása?
– Szeretnénk magyarországi kulturális központok vezetőit is megfertőzni az együttműködés gondolatával, a pátosz eltüntetésével a napi ügyekre terelve a figyelmüket. Másik ötletemnek az lenne a lényege, hogy kulturális intézmények között cserélnénk embereket két-három hétre. Ennyi idő alatt már bele lehet látni egy szervezet működésébe, mindennapjaiba, másrészt ennyi idő alatt szoros kapcsolatok tudnak szövődni intézmények között is. Ez akár egy bizonyos programcsomópont körül is történhet. Mert napi gyakorlatban lehet igazán megtapasztalni, hogy mi hogyan áll össze egy-egy csapatnál, és így lehet tanulni is egymástól. Továbbá fontos lenne odahaza az értelmiségi közéletbe kicsit belevinni az erdélyi kultúrtörténetet, mert semmit nem tudnak róla, rá kellene irányítani arra a figyelmet, hogy mekkora jelentősége van az itt kapott hatásoknak, a származásnak. Csak rajtunk múlik, hogy a Kárpát-medence egységes kulturális tér legyen, amelyben bárki keresztül-kasul járhat, és csak az ötletei és munkabírása szabhat neki határt.
S. B. Á., Szabadság, 2010. május 26.
„Szabédi, aki a kiúttalanságban talált kiutat”
A szabédi unitárius templomban tartott ünnepi istentisztelettel és Nagy Pál irodalomtörténész emlékbeszédével zárult tegnap délben a 19. alkalommal megszervezett Szabédi Napok programja. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, a Korunk Akadémia, az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság és a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaság – Anyanyelvi Konferencia közös rendezvényén pénteken az emlékezés koszorúit helyezték el a Lázár utcai emlékháznál és a Házsongárdi temetőben, Szabédi László sírjánál, szombaton pedig Gondolat-kísérletek Szabédi életművében címmel zajlott konferencia az Unitárius Püspökség Dávid Ferenc dísztermében.
A Lázár utca 30. szám alatt lévő Szabédi emlékháznál, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) székhelyén gyülekeztek a költő, újságíró és műfordító Szabédi László emléke előtt tisztelgők pénteken délután. Dáné Tibor Kálmán, az EMKE elnöke köszöntötte elsőként az egybegyűlteket, majd Kántor Lajos irodalomtörténénsznek, a Szabédi-hagyaték egyik legjobb ismerőjének adta át a szót. – Érdemes elgondolkodni azon, hogy hol is van Szabédi László helye napjainkban, és milyen szerepet tölt be a Szabédi-ház és a -hagyaték Kolozsváron. Amiként ez a ház és az utca is egyre inkább részét képezi Kolozsvár belvárosának, egyre aktuálisabbá válik Szabédi Lászlóról beszélni – hangsúlyozta Kántor, majd hozzátette: lényeges a hagyaték egészének feldolgozása, értékelése és kiadása.
Mint mondta, a Komp-Press Kiadó gondozásában 2007-ben megjelent A Lázár utcától a Postakert utcáig című könyv révén elkezdett munkát folytatni kell, a Székely családtól kapott emlékháznak pedig aktív kutatási központtá kell válnia, Szabédi László ugyanis korának legjelentősebb személyisége volt nem csak a kolozsvári, de az egész erdélyi értelmiség körében is. Kántor Lajos az EMKE újonnan megválasztott tiszteletbeli tagja, Dávid Gyula irodalomtörténésszel, az egyesület tiszteletbeli elnökével egyetemben koszorút helyezett el a Szabédi-ház falán lévő emléktáblánál, csakúgy, mint Szilágyi Mátyás kolozsvári magyar főkonzul és Tőkés László európai parlamenti képviselőjének, az EMNT elnökének küldöttje.
A program este fél 7-kor a Házsongárdi temetőben, Szabédi sírjánál folytatódott: Máthé Dénes egyetemi docens első magyar szövegemlékünket, a Halotti beszédet, és annak Kosztolányi Dezső és Márai Sándor által írt változatát idézte fel, utalva ezek egyedi megjelenítésére. – A maga nemében Szabédi László is egyetlen volt, ennél azonban talán sokkal többet jelent számunkra, hogy otthontalanságát itthon, Erdélyben élte meg. Fiatal korában dilemmák között vergődött, felnőtt gondolkodóként pedig alternatívákban gondolkodott: útkereső emberként, úgy gondolta, több séma képzelhető el az emberi létezésre vonatkozóan. Az ’50-es években azonban rá kellett jönnie, hogy ezek közül csupán egy valósulhat meg, a többi mindössze lehetőség marad – mondta Máthé Dénes. Kifejtette: Szabédi hitt a szabad véleménynyilvánítás lehetőségében, hogy a szakmai kérdésekről nyíltan, szakszerűen lehet nyilatkozni, és vallotta: Erdélyben és Kolozsváron jelene és jövője, létjogosultsága van a magyar oktatásnak.
– Élete utolsó évében ismét a dilemmák labirintusába került: 1959 áprilisában kiutat keresett, de ezt csak a kiúttalanságban találta meg. Ötven évvel halála után felmerül a kérdés: mi, akik a sírja körül állunk, hogyan viszonyulunk az ő szellemiségéhez, miként értékeljük életét és halálát, mennyire vagyunk tekintettel azokra az eszményekre, amelyekért tulajdonképpen meghalt. Csak por és hamu lenne? – tette fel a kérdést az egyetemi docens, majd Dáné Tibor Kálmán helyezett el koszorút Szabédi sírjánál és a költő testvérének, Székely Rózának nyugvóhelyén.
Másnap, szombaton délelőtt 10 órától Gondolat-kísérletek Szabédi életművében címmel tartottak konferenciát az Unitárius Püspökség Dávid Ferenc dísztermében: Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök és Dáné Tibor Kálmán EMKE-elnök köszöntő szavai után Egyed Péter egyetemi tanár (Filozófiai tételek és szabad gondolatok), Plesek Zoltán doktorandusz (A húszéves Szabédi pszichológiai profilja), Jakab András magiszter (A szaggatottság fonalain), Rezi Elek teológiai tanár (Észrevételek Szabédi László unitárius kötődéséhez) és Máthé Dénes egyetemi docens (Nyelv és irodalom) tartott előadást, a levezető elnöki szerepkört pedig Kántor Lajos töltötte be.
Az emléknapok befejezéseként vasárnap délelőtt ünnepi istentiszteletre került sor Szabédon, majd Nagy Pál irodalomtörténész mondott emlékbeszédet.
Ferencz Zsolt, Szabadság, 2010. május 10.
Fotó: Rohonyi D. Iván – Dáné Tibor Kálmán EMKE-elnök koszorút helyezett el Szabédi sírjánál
Talentumok karavánja Kolozsváron
A kolozsvári Belvárosi Unitárius Egyházközség Tanácstermében ünnepélyes keretek között megnyitották Zubánics László kárpátaljai történész-újságíró, a Beregszászi Magyar Művelődési Intézet igazgatójának fotóiból álló kiállítását.
Az eseményt felvezető beszédében Dáné Tibor Kálmán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke elmondta: a Magyarországi Oktatási és Kulturális Minisztérium Új Tudás-műveltség mindenkinek program keretében tudták megvalósítani ezt a kiállítást, amely híven tükrözi azt a jelenséget, ami kisközösségekben általában szokás. Az értelmiségi nem csak a szakmáját kell felvállalja, hanem fel kell vállalja közösségének szokásait, elvárásait, melyek következtében mint politikus is jelen van a kárpátaljai társadalmi életben. Ennek is köszönhető Zubánics László figyelmének irányulása a fotóművészet felé, bekapcsolódva abba az áramlatba, melyben a Kárpát-medencében élők különböző helyeken irodalmi társaságokat, filmes klubokat, stúdiókat, fotóköröket hoznak létre. Ezek a kulturális gócpontok egymás között információcserét folytatnak. Kolozsvárt négy napot töltenek, amely idő alatt lesz irodalmi est, filmvetítés, szakmai tanácskozás. Ennek az eseménysorozatnak első stációja a fotókiállítás, amelyen az alkotó nem lehetett jelen, mert az ukrán hatóságok két hét alatt sem találtak időt egy útlevél kiállításához.
A kiállítót és a fotókiállítást honfitársa, Vári Fábián László költő, néprajzkutató, a Magyar Írószövetség kárpátaljai csoportjának és a folyóirat szerkesztő bizottságának elnöke mutatta be.
Zubánics László alapképzése szerint történész. Ez érezhető képein is. Elsősorban olyan várakat, várromokat, történelmileg ismert helyeket mutat be, melyekhez olyan események társulnak, amik a magyarság történelméhez kapcsolódnak. Elsőnek említette a Vereckei honfoglalási emlékművet, amelyet a Kárpátaljai Kulturális Szövetség elhatározásából építettek fel Matl Péter munkácsi művész tervei alapján. 2008. május 2-re A magyar honfoglalás millecentenáriumi emlékműve felépült. Az emlékmű hét kőtömbből áll össze. A felavatása ezúttal is (egyelőre) elmaradt. Ám az emlékmű áll: látogatják, koszorúzzák.
Az emlékmű az egykori Magyarország és Galícia határán áll. Felállítása után nemsokára meg is rongálták. A kép azt a momentumot mutatja be, amikor a meggyalázott emlékművet önkéntesek egy csoportja megtakarítja. A digitális technikával készült képek bemutatják a szerednyei templom öreg tornyát, a nárciszok völgyét Husztnál, Beregszászt madártávlatból, a Vereckei vár romjait az Ung fölött. Munkács váráról több kép is készült. A szemlélő láthatja azt a környezetet, melyben a kárpátaljaiak élnek, dolgoznak és igyekeznek megőrizni identitástudatukat.
A szerkesztő és politikus fontosnak tartja, hogy a közösség szószolói tudják megfogalmazni azokat a gondokat, melyek a Kárpátalján élő 150 ezernyi magyarságot foglalkoztatják, számukra fontosak.
Jelenleg Zubanics László az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség elnökségi tagja, ugyanakkor az Ukrajnai Magyar Nemzeti Tanács tagja. A Megyei Tanács képviselője is volt egy időben. Jelenleg Beregszászban jó másfél éve létrehozott Magyar Intézet igazgatója. Kultúrtörténeti kutatásai, írásai füzetekben jelentek meg. Az Ungvári Nemzeti Egyetem magyar szakán oktat, és azokat az ifjakat tanítja, akik magyar nyelven akarják a történelem tudományát elsajátítani.
Képeiben, amely a dicső múlt romjait mutatja be, beszédesen bizonyítja a fotó nyelvén azt a belső tudatot, amivel a gondolkodó fotóművész környezetéhez szólni tud a képek nyelvén.
Irodalmi karaván
Este a Kárpát-medencei Közművelődési kerek asztal részeként a Bulgakov Kávéház pincetermében író-olvasó találkozót rendeztek. Mindenki ott volt, aki úgy érezte, ott kell lennie. Talán itt derült ki, valójában mennyire tudatos lépés az anyaország részéről az ilyen jellegű megmozdulások támogatása. Ismernünk kell egymás értékeit. A beszélgetést rutinos magabiztonsággal Karácsonyi Zsolt költő, a Helikon szerkesztője vezette. A meghívottak Vári Fábián László József Attila-díjas költő, néprajzkutató, a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának és az Együtt folyóirat szerkesztőbizottságának az elnöke és Bakos Kiss Károly költő, rovatvezető válaszoltak a feltett kérdésekre. Kiderült, melyek azok a körülmények, amik meghatározzák a Kárpátalján élő magyarság kulturális igényeit. Az est egyik legmegdöbbentőbb momentuma számomra az volt, amikor Vári Fábian László bemutatta az Együtt első szamizdat megmaradt példányát. Nem sok jelent meg belőle, összesen 36. Ennyit sokszorosítottak és csak megbízható ismerősök juthattak hozzá. Az első példányból nem sok maradt meg.
Amint felelevenítette, a ’60-as években közel két évig szamizdat kiadványként működött. Az idők és a lehetőségek is változtak, és 2002-től újraindult az Együtt, ez alkalommal nem szamizdatként. A körülötte levő olvasóközönség is kifejlődött, de a kárpátaljai magyarság jelenlegi helyzete is valamicskét változott.
Az elhangozottakból kiderült, a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának folyóirata az Együtt, akárcsak a kárpátaljai magyar könyvkiadás és a magyar tannyelvű felsőoktatás, semmiféle ukrán állami támogatásban nem részesül jelenleg, és nagyon kérdéses, hogy ez a helyzet változik-e a következő időszakban. Mindez nem gátolja meg a szerkesztőket abban, hogy igen lelkesen dolgozzanak, és a lapot negyedévenként jelentessék meg. Kiemelt figyelmet szentelnek a fiatalabb generációk kulturális életbe való bevonására. Ennek érdekében a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet verselemző kört is működtet, évente két alkalommal pedig tehetséggondozó pályázatot hirdet. A beérkező legsikerültebb munkákat az írócsoport hírlevelében, a Kárpáti Magyar Krónikában teszik közzé. Majd felolvasások tették még színesebbé az estet, és a hallgatóság is feltehetett kérdéseket.
Magyar filmesek Erdélyben
A rendezvénysorozat számomra talán legérdekesebb részének a Sapientia-Erdélyi Magyar Tudományegyetem adott otthont. A megnevezés: Kárpát-medencei Magyar Filmesek Erdélyben. A tapasztaltak alapján én kiegészíteném a fiatal szóval, mert a határon túl élő fiatal filmesek találkozója volt.
Jó volt tapasztalni azt a felszabadultságot, amivel egymás között kommunikáltak. A nem kevés probléma megfogalmazása, a nehézségek megoldásának megvitatása, az ötletek pezsgése mind azt bizonyította, a humán anyag értékes, mely értéket becsülni, óvni kell attól, hogy elkallódjon, elvesszen, mert a tehetség, a belső adottság nincs földrajzi helyhez kötve.
A filmes világ amúgy is nemzetközi nyelven beszél, hiszen a kép és a hangok, zörejek mind vissza tudják adni azt a mondanivalót, amivel a filmes nézőközönsége elé áll.
A bemutatkozásból, melyet Lakatos Róbert tanár úr, operatőr-filmrendező vezetett, megismerhettük azokat a körülményeket, melyek között a jelenlevőknek alkotniuk kell. A filmek levetítéséből az is kiderült, hogyan látják a körülöttük levő világ ábrázolását képi nyelvben. A kívülálló néző nem unatkozhatott.
Az általam látott rövid filmek: Iván Attila: Ki vagy mi voltam, 17 perc, Vajdaság. Csubriló Zoltán: Még oda nem ér az idő, 25 perc, Vajdaság. Felméri Cecília: Mátyás, Mátyás, 7 perc (animáció), Erdély. Bertóti Attila: Ariadné fonala, 9 perc (animáció), Erdély. Matrka Simon: A malacka sorsa (animáció), Felvidék. Prikler Mátyás: Mphilms Workshop, válogatás, 20 perc, Felvidék. A látottak bizonyítottak a Magyarországi Oktatási és Kulturális Minisztérium által elindított és finanszírozott Új Tudás-műveltség mindenkinek program keretében megtartott rendezvények mind egy cél felé irányulnak, a talentum kibontakozásának megsegítésére. De jelentős a társadalom odafigyelése is, hogy egyetlen talentum se vesszen el a közösség számára.
Csomafáy Ferenc, www.erdon.ro , 2010. április 25.
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület ünnepi közgyűlése
Alapításának 125. évfordulóját ünnepli az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE). Az ünnepi közgyűlést április 17-én, szombaton délelőtt a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében tartották.
Dáné Tibor Kálmán, az EMKE ügyvezető elnöke köszöntötte a meghívott vendégeket, majd Markó Béla miniszterelnök-helyettes, az RMDSZ elnöke mondott ünnepi beszédet.
– A Romániai Magyar Demokrata Szövetség nevében nagy tisztelettel köszöntöm az EMKE-t megalakulásának és – megszakítással ugyan – fennállásának 125. évfordulóján. Ma az újrakezdést is ünnepeljük: az elmúlt húsz esztendőben sikerült az elszakított szálakat összefűzni, a megszakadt folytonosságot föleleveníteni – mutatott rá beszédében Markó Béla RMDSZ-elnök.
– Teljes meggyőződéssel állíthatom: sikerült bebizonyítani, hogy föl tudjuk újra építeni azt, amit mások leromboltak – tette hozzá. – Nagy szavak helyett azt mondom önöknek: feladatunk, felelősségünk van, és az EMKE sokszorosan bebizonyította, hogy ezt a feladatot nekünk kell vállalnunk.
Markó Béla befejezésül köszönetet mondott az elmúlt húsz évért, jó munkát kívánva mindazoknak, akik értékteremtő munkát végeznek.
– 125 év minden nemzet történelmében hatalmas idő. Megpróbáltatások, elbukások és újrakezdések, mindenben volt része az egyesületnek. Az EMKE léte, az utóbbi húsz évben folytatott feladata azt mutatja, jó irányba haladunk a kulturális autonómia alapjainak lefektetésében. Erre lehet, erre kell építkezni. A mai ünnep és visszatekintés bizakodásra ösztönöz – fogalmazott Szilágyi Mátyás, a kolozsvári magyar konzulátus főkonzulja.
Az ünnepi beszédek sorát dr. Szurmainé Silkó Mária, a Közművelődési Főosztály vezetője, valamint Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület újonnan megválasztott elnöke folytatta.
A szakmai fórumon a szórvány- és tömbmagyarság kulturális kapcsolatairól tartott vetítettképes előadást Zonda Erika, Hargita Megye Tanácsának Vidékfejlesztési és Programigazgatóságának vezetője, illetve a szórványmegyéket támogató, Összetartozunk programjának vezetője, valamint Nemes Előd, Kovászna Megye Tanácsának szórványprogram-felelőse. Zonda Erika bevezetőjében az aggasztó demográfiai adatokat ismertette: napról napra fogy a szórványmagyarság.
– „Lehet, mert kell” – ennek szellemében dolgoztuk ki szórványstratégiánkat - mondta. Főbb célkitűzésként említette az intézményesített kapcsolatok kialakítását Beszterce-Naszód és Temes megye magyar közösségeivel, támogatni a szórványmagyarság megmaradását és fejlődését, bevonni őket a magyarországi testvérmegyei kapcsolatokba.
– Ennek érdekében munkacsoportot is létrehoztunk – közölte Zonda Erika. Előadásának fő részében részletesen bemutatta a 2009-es tevékenységüket, programjaikat, majd ismertette a 2010-es programtervet: terveik között szerepel Aranyosszék bevonása, szórványportál létrehozása, iskolai cserekapcsolatok kiépítése, szórványkonferencia szervezése. Jelenleg is tart a néptáncoktatás Beszterce-Naszód megyében, a húsvéti vakációban hagyományőrző és történelmi táborokat szerveztek hargitai, hajdú-bihari és beszterce-naszódi gyerekek részvételével. Emellett Hargita Megye Tanácsa támogatja a bánsági és a vicei fesztivál, valamint a magyardécsei cseresznyefesztivál megszervezését. Erdei iskolát terveznek Homoródon, szórványkonferenciát Tordán. Az idei Ezer Székely Leány Napjára, a Csűrdöngölő néptánctalálkozóra, pedafórumra, ifjúsági találkozóra és civil konferenciára is várják a szórványmegyék képviselőit – összegezte Zonda Erika.
Végül felkérte Székely Emesét, a Beszterce-Naszód megyei partner civil szervezet képviselőjét a Bethlen Egyesülettől, hogy ossza meg az eddigi együttműködéssel kapcsolatos meglátását.
Szót kért Beder Tibor író is, aki az aranyosszéki szórványról, tervezett programjaikról számolt be.
Nemes Előd Kovászna megye és a Hunyad megyei szórványközösség kapcsolatáról, kettejük gyümölcsöző együttműködéséről tartott bemutatót.
A Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus erdélyi programjait Borbáth Erika főigazgató ismertette.
A közgyűlést követően 15 órától a Házsongárdi temetőben hajtottak fejet az EMKE-alapító Pákéi Sándor József sírjánál elhelyezve a kegyelet koszorúit. A 18 órától kezdődő díjkiosztó gálán tiszteletbeli taggá választották Berszán Lajos gyimesfelsőloki esperes-plébánost iskolateremtő munkásságáért, Bánffy Miklós-díjban részesült a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház, és Szolnay Sándor-díjjal tüntették ki a csíkszeredai Tőzsér Józsefet és Kozma Máriát az erdélyi képzőművészetet bemutató, a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál megjelentetett művészeti albumokért.
Iochom Zsolt, www.pluszportal.ro , 2010. április 24.
Szilágyi Mátyás magyar főkonzul azt hangsúlyozta, hogy továbbra is támogatni kell az EMKE lelki és intézményi felépítését, amelynek viszont ezentúl is a nemzeti identitás fennmaradását, a jövendő autonómiaformák megalapozását kell szolgálnia. Dr. Szurmainé Silkó Mária, a magyar Oktatási és Kulturális Minisztérium Közművelődési Főosztályának vezetője az EMKE egész Kárpát-medencei kisugárzását, a trianoni tragédia utáni nemzeti öntudaterősítő szerepét emelte ki, és reményét fejezte ki, hogy támogatását sikerül biztosítani az eddigi mértékben. Sipos Gábor, az EMKE „nagyobbik testvére”, vagyis az EME elnökeként a közös célokról, a jelen elvárásokhoz való alkalmazkodásról beszélt. Borbáth Erika, a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus főigazgatója szerint a múlt példaértékű szellemiséget és tartást adott az EMKE-nek.
(...)
Gémesi Ferenc magyarországi szakállamtitkár felszólalásában a Kárpát-medencei magyarság közművelődése védjegyének nevezte az EMKÉ-t. Ezt követően színpadra szólították a most tiszteletbeli tagságot nyert személyiségeket, majd átadták a díszokleveleket, okleveleket. Az est második részében 13 EMKE-díjat adtak át. Az ünnepi műsorban közreműködött a Kolozsvári Református Kollégium énekkara (vezényelt: Székely Árpád), Nistor Ilona csángó népdalénekes, Vidovenyecz Edina és Csurulya Csongor, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház művészei, a Bogáncs Néptáncegyüttes és a Harmadik Zenekar. A műsorvezető feladatát Sebesi Karen Attila színművész látta el.
www.nemzetpolitika.gov.hu, 2010. április 19.
EMKE-gála díjakkal
Tizenhárom erdélyi magyar szervezet, illetve magánszemély vehette át szombaton az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület által megalapított EMKE-díjat az egyik legrégebbinek számító erdélyi civil szervezet 125. születésnapján, Kolozsváron.
„Nagyon örülök, hogy ma sikerült néhány, az erdélyi magyar kultúra megmaradásáért és annak színesítéséért dolgozó személyt kitüntetnünk, akik már régóta megérdemlik ezt az odafigyelést. Ugyanakkor ezzel az alkalommal világossá vált számunkra, hogy az EMKE az erdélyi magyarság nélkülözhetetlen fontosságú civil szervezete” – mondta lapunknak Dáné Tibor Kálmán.
Az EMKE ügyvezető elnöke olyan megvalósításokat emelt ki, mint az EMKE-díjak, amelyek ma már rangos és elismert díjaknak számítanak a hazai magyar közösség körében. Elmondása szerint a Magyar Ház hálózatba való bekapcsolódás, a szórványban élőkre való odafigyelés is olyan része a szervezetük munkásságának, ami híven tükrözi a kezdeti törekvéseket.
Fotó: Sipos M. Zoltán - A gálaműsort a Bogáncs Néptáncegyüttes és a Harmadik Zenekar produkciója színesítette
„Ami a hosszú távú célokat illeti, igyekszünk a kis közösségekben élő erdélyi magyarságot integrálni az erdélyi kulturális és művelődési életbe” – nyilatkozta Dáné Tibor Kálmán, aki lapunk kérdésére azt is elmondta, hogy jó kapcsolatot ápolnak a különböző történelmi régiók hasonló civil szervezeteivel, amelyekkel szoros együttműködésben az anyaországtól leszakadt régiók művelődési és kulturális életének fejlesztése érdekében tevékenykednek.
Az egésznapos rendezvénysorozattal egybekötött közgyűlésen a Hargita és Kovászna megyei tanács szórványprogramjait mutatta be, valamint díszoklevelet adtak át Markó Bélának, az RMDSZ elnökének, amiért az általa vezetett szövetség 19 évvel ezelőtt újraalapította az EMKÉ-t. A délutáni órákban a közgyűlésen résztvevő EMKE-tagok a szervezetet megalapító Pákéi Sándor József házsongárdi sírját koszorúzták meg, ahol Gaál György helytörténész beszédében emlékezett meg az alapítóról.
Az EMKE 2010-es díjazottai
Az egyesület díjait idén is azok a magánszemélyek, illetve szervezetek kapták, akik valamilyen formában munkásságukkal hozzájárultak az erdélyi magyar kulturális szféra kibontakozásához. Így a fennállásának 125. évfordulóját ünneplő EMKE többek közt a Román Televízió bukaresti magyar nyelvű adását Spectator-díjban, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházat Bánffy Miklós-díjban, Gergely Istvánné Tőkés Erzsébetet Kővári László-díjban és Sipos Zoltánt Nagy István-díjban részesítette.
Ivácson László Kacsó András-díjban, Olosz Katalin Bányai János-díjban, Dukrét Géza Kun Kocsárd-díjban, Csíky András Kovács György-díjban, Kézdi Imola Poór Lili-díjban, Molnár János Szentgyörgyi István-díjban, Tőzsér József és Kozma Mária Szolnay Sándor-díjban, Okos Rigó Ilona Monoki István-díjban, valamint Ambrus Ádám gróf Mikó Imre-díjban részesült.
Sipos M. Zoltán, Új Magyar Szó, 2010. április 19.
Jubileumot ünnepelt az EMKE
125 éve annak, hogy összeült az erdélyi magyar nemesség és polgárság és kimondta, létre kell jönnie egy közművelődéssel foglalkozó szervezetnek. Ezt a napot ünnepelte az erdélyi magyar közösséget hittel szolgáló Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület az április 17-én megtartott jubileumi közgyűlésén, amelynek a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet adott otthont.
A résztvevőket elsőként Dáné Tibor Kálmán, az EMKE elnöke üdvözölte, majd Markó Béla, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke tartotta meg köszöntőjét. Előadásában elismeréssel szólt az EMKE működéséről, közösségmegtartó munkájáról és értékmentő tevékenységéről.
A köszöntők sorát Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja folytatta, majd Dr. Szurmainé Silkó Mária, az Oktatási és Kulturális Minisztérium Közművelődési Főosztályának főosztályvezetője köszöntötte az egybegyűlteket. Mint mondta, az EMKE hatása az egész Kárpát-medencére kisugárzott, összefogta a kisebbségi sorba került erdélyi magyar társadalmat, példát mutatva ezáltal a nemzeti öntudat őrzéséből. Az EMKE ugyanúgy az erdélyi magyar társadalom közös kincse ma is, mint a megalakulását követő időszakban. Roppant sokoldalú, szerteágazó kulturális és képzési tevékenységével olyan szerepet tölt be az erdélyi magyar társadalom életében, amilyenre más, kevésbé erős hagyományokkal rendelkező szervezet aligha volna képes.
Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeumi Egyesület elnöke a társszervezethez fűződő partneri kapcsolatról beszélt. Felsorolta, hogy a két, 1990-ben újjáalakult szervezet tudományos, kulturális és gyűjteménygondozó feladatai hogyan és milyen területeken egészítik ki egymást.
Borbáth Erika, a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus főigazgatója az ÜNNEP kapcsán előkerülő gondolatokat állította középpontba. Mint mondta, az ünnep egyszerre ad lehetőséget a visszatekintésre, az eredmények számbavételére és a tervezésre, a jövő építésére. Beszédében kitért arra is, hogy a megőrzött értékekből, tárgyi, szellemi örökségből minél többet át kell adni a következő generációnak.
A köszöntőket követő szünet után az EMKE jubileumi közgyűlése szakmai előadásokkal folytatódott.
A Hargitai Megyei Tanács szórványprogramját Zonda Erika mutatta be a tanácskozás résztvevőinek. A fotókkal illusztrált előadás részletesen ismertette a megye „Lehet, mert kell” projektcímre keresztelt szórványstratégiáját, amelynek célja Beszterce-Naszód, Temes megyék szórványmagyarságának megtartása. A stratégiában felsorolt tevékenységek között erdei iskolai programok, szórványkonferenciák, identitást erősítő népzenei fesztiválok, néptáncos találkozók, továbbképzések, táborok és kiállítások is szerepeltek, melyekről a tervek szerint a 2010-ben átadásra kerülő Szórványportálon tájékoztatják majd az érdeklődőket.
Nemes Előd és Kofic Zoltán Háromszék-Hunyad megye partnerségi kapcsolatait, a közösen szervezett eseményeket, képzéseket, író-olvasó találkozókat, művészeti versenyeket mutatták be a közönségnek. Mint mondták, „Erdélyben minden magyar felelős a másik magyarért”. Ez a mottó a Székelyföldi Megyék Közösségépítő Programja logójában is tetten érhető, mely az összetartozást, a közös terheket és kulturális gyökereket is szimbolizálja.
Az előadásokat Borbáth Erika, a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus főigazgatója zárta prezentációjával, melyben a Kárpát-medencei regionális együttműködéseket, a Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal 2009-es és 2010-es munkaprogramját ismertette a résztvevőkkel.
A jubileumi közgyűlés az EMKE vezetősége által összeállított szakmai és pénzügyi beszámoló elfogadásával zárult.
A verőfényes tavaszi napon a részvevők megkoszorúzták az EMKE-alapító Pákéi Sándor József sírját a Házsongárdi temetőben, ahol az emlékbeszédet Gaal György művelődéstörténész, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság elnöke mondta el.
Az esemény záróakkordjaként, 18.00 órától a Kolozsvári Magyar Operában megtartott EMKE Díjkiosztó Gálára került sor.
A 2010-ES ÉV DÍJAZOTTJAI
Tiszteletbeli tagságban részesültek:
• Benkő Samu akadémikus – az erdélyi magyar művelődéstörténet tudományos rangra emelésében játszott szerepéért
• Berszán Lajos esperes-plébános – az anyanyelv megőrzéséért kifejtett iskolaépítő munkássága elismeréseként
• Dr. Boga Olivér főorvos – a székelyföldi magyarság érdekében kifejtett maradandó értékű közösségi szolgálatának elismeréseként
• Bordás István művelődésszervező, Sárospatak – az erdélyi magyar közösség művelődési életének önzetlen támogatásáért
• Gaal György helytörténész – értékmentő és értékteremtő művelődéstörténeti munkásságáért, valamint az EMKE történetének szakszerű feldolgozása elismeréseként
• Kántor Lajos irodalomtörténész – Kolozsvár magyar művelődési életének szervezésében kifejtett felbecsülhetetlen értékű munkásságáért
• László Miklós fotóművész – kulturális értékmentő munkássága, valamint a közművelődési élet fáradhatatlan támogatása elismeréseként
• Péntek János nyelvész – az anyanyelv megőrzéséért kifejtett több évtizedes munkássága elismeréseként
• Vetési László lelkipásztor – a szórványmagyarság művelődési életének fennmaradásáért végzett szolgálata elismeréseként
Díszoklevélben részesültek:
• Markó Béla elnök – az általa vezetett Romániai Magyar Demokrata Szövetség az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületnek nyújtott szíves erkölcsi és anyagi támogatásáért
• Gémesi Ferenc szakállamtitkár – a Miniszterelnöki Hivatal általa vezetett Kisebbség- és Nemzetpolitikáért Felelős Szakállamtitkársága szíves erkölcsi és anyagi támogatásáért
• Szurmainé Silkó Mária főosztályvezető – az Oktatási és Kulturális Minisztérium általa vezetett Közművelődési Főosztályának szíves erkölcsi és anyagi támogatásáért
• Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet – a mindenkori támogató együttműködésért
• Reménység Háza – a brassói magyar művelődési élet önzetlen támogatásáért
• Bolyai-téri Unitárius Egyházközség – a marosvásárhelyi magyar művelődési élet önzetlen támogatásáért
• Sárospataki Művelődés Háza és Könyvtára – az erdélyi magyar közösség művelődési életének önzetlen támogatásáért
Oklevélben részesült:
• Gál Mária szakmai tanácsadó, területi főreferens, Miniszterelnöki Hivatal – az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet támogató önzetlen munkájáért
EMKE-díjban részesültek:
• Spectator-díj: a Román Televízió bukaresti magyar nyelvű adása – közösségszervező tevékenységéért, különös tekintettel az indulás éveire és az 1989. decemberi új kezdetre – laudál: Gálfalvi Zsolt
• Kacsó András-díj: Ivácson László – táncművészeti munkásságáért és a fiatalok oktatásában kifejtett tevékenységéért – laudál: Jánosi József
• Bányai János-díj: Olosz Katalin – az új erdélyi magyar folklorisztikában jelentős levéltári és tudománytörténeti kutatásaiért – laudál: Pozsony Ferenc
• Kun Kocsárd-díj: Dukrét Géza – a partiumi magyarság érdekében kifejtett közösségszervező és műemlékmentő munkásságáért – laudál: Szilágyi Aladár
• Nagy István-díj: Sipos Zoltán – évtizedes zenepedagógiai és karnagyi munkásságáért – laudál: Szilágyi Zsolt
• Bánffy Miklós-díj: a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház – egy évtizedes színházépítő tevékenységéért – laudál: Szép Gyula
• Kovács György-díj: Csíky András – az erdélyi magyar színjátszás több évtizedét meghatározó korszakalkotó színészetéért – laudál: Kötő József
• Poór Lili-díj: Kézdi Imola – a pályáján elért látványos sikereinek elismeréséül – laudál: Köllő Katalin
• Szentgyörgyi István-díj: Molnár János – a hazai magyar diákszínjátszás terén kifejtett eredményes munkásságáért – laudál: Házy Bakó Eszter
• Szolnay Sándor-díj: Tőzsér József és Kozma Mária – az erdélyi képzőművészetet bemutató, a Pallas Akadémia Könyvkiadónál megjelentetett művészeti albumokért – laudál: Jakobovits Miklós
• Monoki István-díj: Okos Rigó Ilona – kiemelkedően szakszerű könyvtárszervezői munkásságáért – laudál: Poráczky Rozália
• Kőváry László-díj: Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet – a Házsongárd Alapítvány keretében kifejtett műemlékmentő tevékenységéért – laudál: Sipos Gábor
• Gróf Mikó Imre-díj: Ambrus Ádám – az erdélyi magyar képzőművészetet pártoló tevékenységéért – laudál: Kerekes Gábor
Nemrég ünnepelte megalakulásának 125-ik évfordulóját az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) Marosvásárhelyen. A nemzeti identitást tápláló rendezvényeket szervező egyesület múltjáról Ábrám Zoltánnal, az EMKE Maros megyei elnökével beszélgettünk.
Hétfőn ünnepelte megalapításának 125. évfordulóját az EMKE, az egyesület Maros megyei fiókja ez alkalomból ünnepséget szervezett a marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében. A civil szervezet alakulása előtt tisztelegvén három éve szervezi az erdélyi magyar kultúra napját, ami idén az évforduló megünneplésével is gazdagodott – ez alkalomból gazdag összművészeti műsor várta a szép számú közönséget.
Az estet a Soli Deo Gloria, a Szent Cecília és a Laurate Domine kórusokból álló vegyes kar fellépése nyitotta Hajdó Károly karnagy vezényletével, aki elmondta: idén a marosszentgyörgyi kórusmozgalom is százéves fennállását ünnepli.
Az EMKE mottóját – Ki a köznek él, annak élni érdemes – a műsorvezető, Kilyén Ilka színművésznő osztotta meg a közönséggel, majd Dáné Tibor Kálmán országos elnök szólt a hallgatósághoz.
– Ki az EMKE-nek él, az a közösségnek él – tenném hozzá, hiszen jövőre húszéves az újjáalakult egyesület. Jellegzetesen erdélyi sors ez: eredetileg napra pontosan 125 éve alakultunk Kolozsváron, az erdélyi nemesség és polgárság kezdeményezésére. Azóta is sajátságos intézménye vagyunk a Kárpát-medencei magyarság kulturális életének. Közművelődés – e szót egyetlen nyelvre sem lehet úgy lefordítani, hogy visszaadja a szó sajátságosan magyar értelmét. A szervezet két pilléren nyugszik: van egy nemzeti jellege, illetve alulról jövő kezdeményezés. Így kell a művelődési életet létrehozni. Amikor 1885-ben az egyesület megalakult, a már akkor szórványban élő magyar közösségekért jött létre. Eötvös Loránd olyan törvényt alkotott, amely lehetővé tette az egyletek alakulását, sorra alakultak az intézmények. Ezek egyike volt az EMKE, amely rövid időn belül a Kárpát-medencei magyarság legnagyobb kulturális egyesületévé nőtte ki magát. Később a politika széljárásának lett kitéve, a kommunista diktatúra idején betiltották, 44 évig nem létezhetett. De a változások után újjáalakult és megmaradt. Ahogyan az erdélyi magyarság is. Veszélyes a szórványosodás, de 125 éve is megmaradtunk a szórványban. Fő feladatunk továbbra is a szórványban élő közösségek kulturális életének támogatása. De azon is kell dolgoznunk, hogy mekkora és milyen magyarok szeretnénk lenni Erdélyben öt, huszonöt, száz év múlva. Hogy akkor is tudjunk ezekről a problémákról beszélni. Ez lesz az EMKE feladata: a jövő építése.
Dr. Ábrám Zoltán megyei elnök hozzátette: a magyar kultúra napja mellett immár belső kezdeményezésre az erdélyi magyar kultúra napját is ünnepeljük, az egyesület célja továbbra is a nemzeti irányú művelődés.
– Amióta újjáalakultunk, a szervezet kovásza az erdélyi magyar közművelődésnek. Rendezvények, kiadványok, szakmai testületek, emlékházak jelzik tevékenységét. Ma is a magyar identitás megőrzését tartjuk célunknak. Versenyképesnek kell lennünk, ezért is szeretnénk, ha e nap ismertté válna – hallottuk, majd gazdag összművészeti műsor következett számos fellépővel, a műsorszámok között pedig az egyesület adta át a Makkai István szobrászművész által készített emlékplakettet és EMKE-oklevelet az öt, arra méltónak ítélt közéleti személyiségnek, szakembernek: Tófalvi Zoltán újságírónak, történésznek, Szekeres Erzsébetnek, a Lorántffy Zsuzsanna egyesület volt elnökének, Bartha József holtmarosi lelkipásztornak, Keresztes Géza építésznek, műemlékvédelmi szakembernek és Szász Teréznek, a görgényüvegcsűri Gyöngykoszorú-találkozók szervezőjének.
Nagy Botond, Népújság, 2010. április 14.
Párhuzamot vonva a 19. század vége felé létesült közművelődési egyesület és a mai EMKE között, Dáné megállapította: a szervezet akkor is, most is a szórványban élő közösségek művelődési életét volt hivatott felkarolni. A különbséget csupán a finanszírozási forma jelenti: míg hajdanán a magyar nemesség és a polgári lakosság jelentős része támogatta a kulturális életet, manapság a tehetősebb magyarok is az államra hárítanák át a közművelődés pénzelését. Éppen ezért Dáné Tibor Kálmán azt javasolta a hallgatóságnak, hogy ne csak azon gondolkodjunk, mekkora magyarok voltunk egykoron, hanem főleg azon, hogy mekkorák leszünk öt, tíz, húsz vagy akár száz esztendő múlva.
A diktatúra alatti 44 éves kényszerszünet utáni időszakról szólva, Ábrám Zoltán alelnök az erdélyi magyar közművelődés kovászának nevezte az 1991 áprilisában újjáalakult szervezetet. Mint mondotta, az elmúlt tizenkilenc esztendő alatt az EMKE számos helyi, országos és nemzetközi kitekintésű rendezvényt szervezett, szakmai testületeket hozott létre, Magyar Házakat és emlékházakat alapított, kiadványokat jelentetett meg, emlékjeleket hagyott, partnerséget és támogató szerepet vállalt.
„Nyugodt lelkiismerettel elmondhatjuk, hogy tevékenységeink során a magyar identitás és az erdélyiség megőrzését, az egyetemes kulturális értékek előtérbe helyezését, a műveltség közkinccsé tételének gondolatát tartjuk szem előtt ma is. Mindezt Kossuth Lajos hazafiságát nem feledve, aki az EMKE első üdvözlői és támogatói közé tartozik, ugyanakkor Széchenyi István szellemében, aki Hitel című művében így írt: Az ész erő, s így az ész boldogság” – foglalta össze az EMKE újkori történetét Ábrám Zoltán. Az alelnök arra is felhívta a figyelmet, hogy a sajátos értékeink ápolásán túl nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a világ sokat változott és változik körülöttünk. „Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk a kultúra területén is új fejezetet nyitott, ezért fontosnak és szükségszerűnek látszik, hogy versenyképesek legyünk” – tette hozzá.
Az ünnepi műsor keretében – melyen kórusművek is felcsendültek – az országos elnökség díszoklevéllel tüntetett ki néhány, a helyi kisközösségek önszerveződő tevékenységében eredményes munkát vállaló személyt. Az öt díjazott – Tófalvi Zoltán újságíró, az egyesület egykori országos alelnöke, Szekeres Erzsébet, a Lorántffy Zsuzsanna Egyesület vezetője, Szász Teréz tanítónő, Bartha József holtmarosi református lelkész és Keresztes Géza műépítész – sokéves közművelődési, kultúrát pártoló és szervező tevékenységéért érdemelte ki az EMKE-díjat. Amint a szervezők fogalmaztak: valamennyien érdemesek az egyesület közismert jelszavára, miszerint „ki a köznek él, annak élni érdemes”.
Szucher Ervin, Krónika, 2010. április 14.
Az irodalmi karaván fő szervezője Erdélyben az EMKE, ennek eredményeképpen három helyen találkozhattunk a szlovéniai magyar sajtó szerkesztőivel: Marosvásárhely és Kolozsvár után Szilágycsehben. A Szlovéniai Magyar Kulturális Intézet munkatársai és az EMKE vezetőségi tagjai is elkísérték a küldöttséget, amelyben a szereplés dr. Bence Lajosra és dr. Halász Albertre hárult, a moderátor szerepét Karácsony Zsolt, a Helikon munkatársa vállalta magára.
A Magyar Házba pótpadokat is be kellett hozni, mert a székek kevésnek bizonyultak. Elsőként Vida Katalin üdvözölte a vendégeket, akik jelenlétét igazi húsvéti lelki ajándéknak minősítette, utána Szilágyi Róbert, az RMDSZ Szilágy megyei szervezetének ügyvezetõ elnöke köszöntötte a küldöttséget. Varga András polgármester a vasútállomás nélküli kisváros nevében méltatta azt az erőfeszítést, amely több jelentős és nagysikerű kulturális rendezvényt eredményez. „Önök most ajándékot hoztak. Új kulturális értékeket mutatnak fel számunkra. Köszönjük!”
Ezt követően Bálint Enikő tárlatvezetőként ismertette Balázs László kolozsvári képzőművész bőrplasztikáit, amelyek erre az alkalomra díszítették a Magyar Ház nagytermét. Az alkalomhoz illően a művész saját válogatású versekkel illusztrálta a kiállított bőrmetszeteket. Karácsony Zsolt az eseményt a magyarság egymástól távol eső nemzetrészeinek találkozásaként, az anyanyelv ünnepeként értékelte. Ehhez Bence Lajos csak annyit tett hozzá, hogy büszkék lehetünk, mert mintegy ezer kilométert utaztak idáig, és mindenütt ugyanazt a nyelvet beszélték a magyarok. Míg Szlovéniában – amely alig kétmillió lakosú ország – a muravidéki szlovénekről készült film tájszólása alig volt érthető, többen kérték, hogy feliratozzák, hogy mindenki értse ezt a szlovén tájszólást.
A beszélgetésekben Bence Lajos és Halász Albert kölcsönösen kiegészítette egymást, így alakult ki a szlovéniai magyarságról egységes kép.
A történet
Trianon után még 1925-ig bizonytalan volt a helyzet, mert nem tudták eldönteni hová kerüljön ez a maroknyi, akkor még mintegy 15000-es lélekszámú magyarság, végül is szlovéniaiak karjaiba hulltak. Tudni kell, hogy ők is megsínylették Trianont, hiszen lakosságuk egyharmada került idegen fennhatóság alá. Főleg Ausztriához és a Velencei Köztársasághoz. Tehát 1925-ig az iskolarendszerben sem volt változás, de ezt követően a szerb-horvát-szlovén királyság kemény diktatúrát vezetett be főleg a ’30-as években. Felszámolták a magyar iskolákat, az értelmiségi réteg elvándorolt. Az 1941-es bevonulást ezért sok esetben még a szlovének is felszabadulásként érték meg, mert véget vetett egy rémuralomnak. De 1945-ben minden kezdődött elölről, és még súlyosabban. A magyarok egy részét is deportálták, az Eszterházy birtokok felosztásakor ebből csak a betelepített szlovénok részesülhettek Tito Jugoszláviájában. 1945 után megint magyar értelmiségi réteg nélkül maradtak. 1956 némileg használt az itt élő magyaroknak. 1958-tól magyar hetilapot is lehetett indítani, főleg információs célból. Tito Jugoszláviája nem volt túl jó viszonyban a szovjetek nagyhatalmi politikájával, a magyarsággal szembeni toleranciát arra használták, hogy a budapesti eseményekkel szemben példát mutassanak a világnak.
Az oktatás
1945-1955 között fokozatosan megszüntették a magyar iskolákat azzal az indokkal, hogy nincsen elegendő tanerő. Működtek a szlovén iskolákban magyar részlegek 6-10 gyerekkel, de az ott tanító tanárok a szlovén tanárok fizetésének ötödét kapták. Változott a helyzet: 1959-ben a szimultán kétnyelvű oktatást is bevezették az iskolákban, erről sok negatívum elhangzott az elmúlt 50 évben. Lehetetlen volt az osztályban kétharmadnyi szlovén gyerek részvételével magyarul órát tartani. A 90-es években már bizonyos kompromisszumos megoldásokkal reformokat lehetett bevezetni, már lehetett osztani. Magyar nyelvű órákat csak magyar ajkú gyerekeknek lehetet tartani. Utána bevezették, hogy a magyarok által is lakott területeken csak kétnyelvű iskolákat lehet létesíteni, azaz a szlovén gyerekek második idegen nyelvként kötelezően tanulták a magyar nyelvet, természetesen alacsonyabb szinten. Ugyanez vonatkozott a magyar osztályokra a szlovén nyelv esetében. Ezen részint kiakadtak a szlovének, alkotmánybírósági pert is kezdeményeztek, amelyet elutasított a bíróság. Hátulütője: a magyar szülők egy része is ebbe az osztályba íratta gyerekét, hogy idegen nyelvként könnyebb legyen számára a magyar. Ez ellen nem tehettek semmit, mert a szülők joga az iskola megválasztása. Ez máig is így van. A rendszer egyetlen előnye az volt, hogy egy magyar értelmiségi réteg ebből is ki tudott bontakozni.
Az értelmiség
A legszorosabb kapcsolat a Vajdasággal volt, már a ’60-as években eljöttek onnan a szakemberek, tanfolyamokat tartottak a tanítók számára, és tőlünk is sokan végeztek a szabadkai tanítóképzőben. Rajtuk keresztül tudtak kapcsolódni Budapesthez, és több ösztöndíjat szerezni a diákok számára. Ez nagy hatással volt a művelődési élet személyiségeire. Csodával határos módon újra feléledt minden. most ott tartanak, hogy ennek a kis közösségnek tíz tudományos doktora van. Szlovéniai magyar irodalomról tulajdonképpen csak 1961-tõl beszélhetünk. Ekkor jelent meg az első magyar szépirodalmi kötet Vaj Lajos tollából. 1994-tõl minden új lendületet vett, új szervezési formában jelentkezhettek az irodalom, a kultúra és a könyvnyomtatás művelői. Azóta több mint 150 kötet jelent meg magyar nyelven, és minden mintegy két év alatt elfogyott. Ha belegondolunk, hogy mindezt egy tízezer alatti lélekszámú közösség termelte ki magából, akkor ez nem hétköznapi teljesítmény.
A sajtó
A Népújság hetilap először Vaj Lajos vezetésével indult először két, majd négy oldalon, utána fokozatosan bővült, már ’59-ben évkönyvet – kalendáriumot – adott ki. Jelenleg 28 oldalon, részben színes nyomtatásban jelenik meg a hetilap, mintegy 1700 példányban. Az állam a lap teljes költségeinek mintegy 90%-át finanszírozza. Itt hét teljes állású újságíró dolgozik, és tíz szerzői jogdíjas munkatársuk van. A Muratáj folyóirat már 1988-ban indult, amikor kalendáriuma már sok mindent, pl. a tudományosságot sem tudta felvállalni. Az átlag 200 oldalas, könyv formátumú folyóirat évente kétszer jelenik meg. közben megnőtt az érdeklődés, a szomszédos Zala megyében is indult irodalmi havilap, ebben a Muratáj is külön tömböt kap.
Intézményrendszer
Bence Lajos: A ’90-es évek elején rájöttünk arra, hogy a nemzet nem csak nyelvében él, hanem intézményrendszerében is. Akkor sikerült négy intézményt is létrehoznunk, olyan megfontolásból, hogy az állambácsi vállaljon szerepet intézményeink eltartásából. Nem mondom, hogy ezzel minden kérdés megoldódott. A Népújságot addig – szintén a szlovén állam pénzén – szlovén intézmény keretében adtuk ki, de most a tájékoztatási intézmény keretében jelenik meg – amelyet én alapítottam –, és ezzel sikerült függetleníteni. Azóta is az állami költségvetésben rendszeresen szerepel a lap megjelenési finanszírozása, ez a költségek mintegy 90%-át fedezi. Még ebben az évben létrejött a nemzetiségi művelődési intézet, később a galéria intézet a képzőművészek számára, és a magyar könyvtárak is ilyen státusban működnek. Csak egy dolog zavar bennünket: ha valami újítást akarunk bevezetni, fejleszteni, akkor erre külön pályázni kell, és ez nagyon macerás. Az állam felé nem akarjuk tovább feszíteni a húrt, mert eddig is nagyon korrektek voltak, a magyar televízió heti négyszeri jelentkezését és a napi 20 órás magyar rádióadást is teljes mértékben fizetik.
Azt is elmondhatom, hogy mindezért az állam részéről soha senki meg nem kérdezte: hogyan is gondoljuk a szerkesztést vagy irányultságunkat. Pedig az újságíróban mindig benne van a kisördög, és ez amúgy is elősegíti a kisebbségi lét fejlődését. Néha az állambácsinak is be kell tartani, ez az objektív tájékoztatás. De soha nem szóltak bele, mit teszünk, utólag sem kérdeztek semmit, csak rendszeresen fizettek, és hagytak bennünket dolgozni.
Nemzetiségi viszonyok
Az alkotmány két őshonos kisebbséget ismer el: a mintegy 6.500 lelkes magyar közösséget, és a 3.000 lelket számláló olaszokat. Mindkettőt hivatalból egy-egy hely illeti meg a szlovén parlamentben. A kormány mellett működik egy nemzetiségi hivatal, amely segíti a kommunikációt köztünk és a kormány között. Minden gondunkkal ehhez fordulunk, õk megoldják, a pénzt is ők utalják ki. Szlovénia toleráns állam, igaz itt a világháborúk alatt sem voltak olyan jellegű megtorlások mint a Vajdaságban. A magyarok és a szlovének között ilyen konfliktus nem volt. A magyar hivatalos nyelvként szerepel a magyarlakta területeken. Minden közintézmény elfogadja a magyar nyelvű iratokat, tolmácsról vagy fordítóról az állam gondoskodik. „Lendván ha megállít a rendőr, és azt mondom, hogy magyar vagyok, köteles magyarul értekezni velem. Ha nem tud magyarul, akkor tolmácsot hív. Természetesen ilyenkor inkább eszembe jutnak a szlovén szavak, semhogy 2-3 órát várakozzak, amíg a tolmács megérkezik.” (Halász Albert szavai)
Utánpótlás?
Dr. Bence Lajos: Kevesen vagyunk, akik megpróbálunk az önkormányzatokban is tevékenykedni, mindent csinálunk, mert helyettünk senki nem vállalja. Ez a 10-15 ember mindenütt ott van, mindent elvégez, és egy kisbuszban elfér. Egy buszbaleset óriási katasztrófát jelentene kulturális életünkben. Szomorú a helyzet, hogy az emberek nem vállalják azt a sok munkát ami ezzel jár, ennek ellenére sokan mondják, hogy mi hivatásos magyarok, sőt, magyarkodók vagyunk de ez Erdélyben is így van. A szlovéniai magyar értelmiség multifunkcionális. Dr. Halász Albert: Igyekszünk ellátni azokat a feladatokat, amelyek létfontosságúak közösségünk számára. Szeretnénk, ha mások is vállalnák a munkát, mert nem tudunk mindennek eleget tenni, nem bírjuk, és van még feladat elég, de ezt már fizikailag képtelenség felvállalni. Kell egy akármilyen szerény megélhetési lehetőség, én most pl. tévészerkesztő, azon kívül költő is vagyok, verseket is kell írni, lehetőleg jókat – ezért nem kapok pénzt –, a néprajztudományok doktoraként a szakmában is rendszeresen jelen kell lenni, önkormányzati képviselő vagyok, ezen kívül családapaként is helyt kell állnom, és még a szőlőt is meg kell metszeni. Az Írószövetségben is el kell végezni a munkát, ezen kívül pályázni kell, és ezzel el is kell számolni, azt viszont csak akkor tehetjük meg, ha van mögötte eredmény! Tehát ha öt dolgot végzünk el, ez nem azt jelenti, hogy öt fizetést kapunk. Tesszük a dolgunkat, amíg bírjuk. De azt mindenképpen el kell mondani, hogy mindannyian, akik feladatot vállalunk, azt a legmagasabb szinten végezzük el. Eredményeink nem csak ebben a kis közösségben, de a magyar nemzetközösség szintjén is megállják a helyüket. Mostanában egyre több szót hallani az utcán, egyre-másra jelentkeznek a magyar diákszínjátszó csoportok, táborok. Ezeket a fiatalokat kell ránevelni arra, hogy vállalják a közösségi munkát és majd vegyék át a helyünket.
A találkozó végén Fejér László, a Hepehupa folyóirat szerkesztője együttműködést kért a Muravidék szerkesztőivel, amit készségesen megígértek, így írásaikat is olvashatjuk a közeljövőben. Bodea György tanár pedig meghívta a lendvai diákokat a PADIF rendezvényeire. Biztosan eljönnek, és szorosabbra fonódik a Szilágyság és a Muravidék kapcsolata.
Józsa László, Szilágyság, 2010. április 9.
125 éves az EMKE
„Kölcsey Himnusza összefogja a magyarság lelki, kulturális és vallási értékeit”
FOTÓ: ROHONYI D. IVÁN– Vasárnap délután a Donát úti református templomban is ünnepeltek
Vasárnap délután a Donát úti református templomban is ünnepeltek. Több rendezvénnyel adózott a Magyar Kultúra Napjának Kolozsvár magyarsága a hétvégén. Pénteken az evangélikus templomban tartottak nagyszabású ünnepséget, amelyen beszédet mondott Kelemen Hunor művelődési miniszter, Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja és Dáné Tibor Kálmán EMKE-elnök. A történelmi magyar egyházak képviselőik által szóltak az egybegyűltekhez. Vasárnap a Donát úti református templomban a Romániai Magyar Dalosszövetség, az EMKE és a Kolozsvár-Törökvágás Református Egyházközség szervezett ünnepséget, ünnepi köszöntőt mondott Egyed Ákos történész, egyetemi tanár. A Magyar Kultúra Napját 1989 óta ünnepeljük, annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc ezen a napon fejezte be a Himnusz megírását. A verset 1844-ben Erkel Ferenc megzenésítette, azonban csak 1903-ban lett a magyarság törvényileg elfogadott himnusza. A rendezvények alkalmat adnak arra, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk hagyományainknak, szellemi értékeinknek.
Pénteken délután Adorjáni Dezső Zoltán püspök köszöntötte az evangélikus templomot megtöltő kolozsváriakat. „Szerencsés egybeesés ez a mostani alkalom: egyrészt az egyetemes imahetet, másrészt pedig a Magyar Kultúra Napját ünnepelhetjük. A kultúra mindig értéket teremt, a vallásnak pedig értékhordozó szerepe van. A keresztény vallás elválaszthatatlan a kultúrától, a kultúra Isten adománya, tegyünk tehát hitet erről”, fogalmazott a püspök. Ezt követően a Schola Gregoriana Monostorinensis tartott műsort, amelynek keretében Jakabffy Tamás cantus magister a liturgiáról értekezett röviden, majd egy másik évfordulóra hívta fel a hallgatóság figyelmét: 2010-ben a kolozsmonostori bencések megtelepedésének 950. évfordulójára emlékezhetünk. „Kamaraegyüttesünk a pannonhalmi bencések magyar nyelvű esti vesperását végzi most el”, konferálta be a Schola fellépését a cantus magister. Kristálytiszta énekük emelkedett hangulatot teremtett.
Mit teszünk mi azért, hogy a magyar kultúra és a magyar nép megerősödjön, tette fel a kérdést ünnepi beszédében Bálint-Benczédi Ferenc unitárius püspök. „Ma sem könnyű magyarul alkotni, beszélni. Anyanyelvünk sajátos hangzásának megőrzése érdekében beszédünk legyen igaz, Istent dicsőítő, derűs és félreérthetetlen”, hangzott a válasz.
Kovács Sándor római katolikus főesperes hangsúlyozta: a Himnusz főleg a kisebbségben élő magyarok önazonosságának erősítésére hivatott. „Kultúránk meggyőzhet minden velünk és közöttünk élő más nyelvet beszélő embert, hogy az a magyar nép, amelynek ilyen alapon álló kultúrája van, nem lehet ellenség, csak barát”, fejtette ki a főesperes.
Kovács István református előadó-tanácsos arra figyelmeztetett, hogy a keresztény kultúra alapja az a feltétlen szeretet, ahogy csak Isten tud szeretni. „A kereszténység és a kultúra, illetve az egyház és a művelődés egymástól elválaszthatatlan, együtt kell haladniuk”, fogalmazott.
FOTÓ: ROHONYI D. IVÁN– Egyed Ákos: „Vajon megtettünk mindent a magyar kultúra megtartása és gazdagítása érdekében?”
„Vajon megtettünk mindent a magyar kultúra megtartása és gazdagítása érdekében?”„A magyar kultúra azoké, akik művelik, tisztelik és érvényre juttatják”, kezdte beszédét Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter. – A Magyar Kultúra Napja az értékteremtés és -megőrzés napjává vált. Kötelességünk tehát erről megemlékezni, és továbbéltetni anyanyelvünket. A kultúrát nem kényeztette el sem az állami költségvetés, sem a piacgazdaság. A romániai magyaroknak fel kell ismerniük a kultúrában rejlő lehetőséget. Becsben kell tartanunk tehát az erdélyi magyar kultúrát. Húsz év után nem csak eredmény, hogy magyar ember vezeti Románia kulturális minisztériumát, hanem egyben mentalitásváltoztatást is jelent – hangsúlyozta Kelemen Hunor művelődésügyi miniszter.
„Kölcsey Himnusza összefogja a magyarság lelki, kulturális és vallási értékeit, és egyúttal a kulturális egységet is jelképezi. Magyarország az utóbbi húsz évben a kultúra által tett a legtöbbet a nemzetrészek megtartásáért és erősítéséért”, mondta beszédében Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja. A diplomata a továbbiakban kifejtette: Kelemen Hunor kinevezése művelődésügyi miniszterré nem csak példa nélküli lehetőség, hanem felelősség, nem ajándék, hanem kivívott elismerés, jegyezte meg.
Az ünnepségen fellépett a Székely Árpád karnagy-igazgató által vezetett Kolozsvári Református Kollégium énekkara. Műsorukon ezúttal is az alkalomhoz illő európai és magyar szerzők művei szerepeltek. A kollégisták tiszta, áhítatos énekét hallgatva sokan érezhették azt, hogy ezek a fiatalok a zene által üzenik a hallgatóságnak: átérzik az ünnep magasztosságát. Fogarasi Alpár színművész Radnóti Miklós és József Attila egy-egy költeményét tolmácsolta.
„A Himnusz nem csak állami ünnepeink szimbóluma, hanem a zsoltároskönyvben is megtalálható. Kölcsey verse így számtalan szimbólummal bír, és egységet teremt. A Himnusz 1823-as megírása után megkezdődik a magyar kultúra demokratizálódása, és létrejönnek a kultúrát támogató magyar intézmények”, fejtette ki Dáné Tibor Kálmán az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke. – A történelmi magyar egyházak az elmúlt 150 évben felismerték a közművelődés megtartó, közösségteremtő erejét. Nemzetünk nem a balsors nemzete, törekedjünk tehát elégedett emberekké válni – vélekedett az EMKE elnöke. Horváth Zoltán orgonaművész muzikális előadásában egy Liszt-mű hangzott el, majd a Himnusz eléneklésével zárult a pénteki ünnepség.
„Bízzunk magunkban, bízzunk erőnkben”
Széchenyi István és Reményik Sándor szellemében rendezett ünnepséggel emlékezett meg a Magyar Kultúra Napjáról a Donát úti református templomban vasárnap délután a Romániai Magyar Dalosszövetség és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület. Jancsó Miklós színművész szavalata után Tóth-Guttman Emese, a dalosszövetség elnöke vezetésével a jelenlévők elénekelték a Himnuszt és a Szózatot. Bibza István lelkipásztor, esperes imája után a házigazda Kolozsvár-Törökvágási Református Templom énekkara lépett fel (vezényelt: Kovács Ilona).
Egyed Ákos történész, egyetemi tanár ünnepi köszöntőjében feltette a kérdést: vajon megtettünk mindent a magyar kultúra megtartása és gazdagítása érdekében? Tartalmas előadása rávilágított arra is, hogy mivel érdemelte ki Széchenyi István „a legnagyobb magyar” elnevezést: azzal, hogy az 1820-as években sikerült felzárkóztatnia a magyar népet Európa fejlettebb nemzetei mellé. „Vajon ma érvényesül-e városunkban az a tolerancia, amely miatt nevezetes helynek nevezte Kolozsvárt Széchenyi?”, kérdezte hallgatóságától a történész-professzor, majd hozzátette: „A magyar kultúra és a magyar történelem egysége a nemzet egységét jelenti. Az egységes nemzet pedig az élő valóság. Ezt szolgálja Széchenyi szellemi öröksége és a magyar kultúra ünnepe is”, zárta előadását Egyed Ákos.
A zenés- irodalmi műsorban közreműködött még Albert Júlia és Rekita Rozália színművész, a kisbácsi református énekkar (karnagy: Péter Éva, orgonán közreműködött Victor Dan), a székelyudvarhelyi Szent Miklós templom énekkara (karnagy: Rózsa Imre), a magyarfenesi vegyeskar (karnagy: Tóth-Guttman Emese), a Kolozsvár-Monostori református templom vegyeskara (karnagy: Kállay M.Tünde), a mérai református énekkar (karnagy: Mezei Tünde), a szentmihályi vegyeskar (karnagy: Szabó Zsombor) és a Kolozsvári Magyar Pedagógusok Vegyeskara (karnagy: Bedő Ágnes).
Nagy-Hintós Diana, Szabadság, 2010. január 25.