ERDÉLYI MAGYAR KÖZMŰVELŐDÉSI EGYESÜLET
SOCIETATEA MAGHIARĂ DE CULTURĂ DIN TRANSILVANIA
HUNGARIAN CULTURAL SOCIETY OF TRANSYLVANIA

RO–400183 Kolozsvár, Lázár u. 30., Kolozs m.
RO–400183 Cluj, str. Gheorghe Lazăr nr. 30., jud. Cluj
Telefon/fax: +40 264 434110,  emke.oe@gmail.com

Címlap

Sajtóvisszhang – 2003

Pákéi Sándor Józsefre emlékeztek


November 16-án a felső-háromszéki Pákéban Pákéi Sándor Józsefre, az 1885-ben Kolozsvárott alakult Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) egyik alapítójára, későbbi főtitkárára emlékeztek, születésének 150-ik évfordulóján. A rendezvényen megjelent dr. Kötő József elnök az EMKE Országos Elnökségének képviseletében, Ördög Gyárfás Lajos székelyföldi területi alelnök és Dáné Tibor Kálmán országos titkár, Baka Mátyás, a Kovászna Megyei Tanács alelnöke, Albert Álmos, Sepsiszentgyörgy város polgármestere, Kiss Jenő, a Háromszéki Mikes Kelemen Közművelődési Egyesület elnöke és sokan mások. Az egyházi ünnepség után Kötő József EMKE elnök leleplezte az EMKE Országos elnökségének támogatásával készült és a templom falára helyezett Sándor József emléktáblát.

Népújság, 2003. november 18.
 



Testvérünk, Pécs


2003 szeptemberében tartották a mecsekalji városban a Pécsi Napokat. A rendezvények sorában a Kolozsvári Kulturális Napok programjaival ünnepelték a tízéves EMKE Kolozsvár–Pécs–Baranya Társaságot. De mit nyújthat Kolozsvár a látogatást hamarosan visszaadó pécsieknek?

Irhatnám úgy is, Kolozsvárról nézve: testvérvárosunk, ám ezt több okból nem teszem. Kolozsvárnak (a véget érni nem akaró funari években) több testvérvárosi kapcsolata is van, legalábbis papíron, de nem mindegyiket működteti – polgármesteri szinten például a pécsit sem. Egyébként Pécs, a régi és új (felújított) kincseivel egyre szebb és egyre vonzóbb dél-dunántúli város fontosnak tartja ezeket a kapcsolatokat; nyilván ezért nyilvánították e napokban testvérvárosukká Aradot is. Hallottam ugyan olyat, hogy az ősi pécsiek nagyon rátartiak, nem könnyen oldódnak az újabb (akár magyar) betelepülők irányában, én azonban ebből semmit nem tapasztaltam, sőt az ellenkezőjét éltem meg – igaz, csak néhány napos „beköltözések” során.

Ha személyes Pécs-élményeimet próbálnám most összefoglalni, évtizedekkel korábbra, a gyermekkorba kellene visszamennem, jóllehet először a hetvenes években kerültem (kerültünk a családdal, kisiskolás fiainkkal) a Mecsek aljába. Ám még mielőtt Tüskés Tibor, a pécsi múlt és jelen tudósa, a Jelenkor egykori főszerkesztője elkalauzolt az ókeresztény emlékekhez s a Püspöki palotához, egy zöldben-barnában varázslatosan színjátszó, égőpiros szív-levelekkel díszített Zsolnay-váza (szüleim szerzeménye) jelentette nekem a távoli várost. Aztán közelebb kerültünk egymáshoz, az új Jelenkorhoz is, többéves munkatársi viszony megkoronázásaként ők, Csordás Gáborék jelentették meg diktatúrabeli „közérzetkrónikámat”, a Függőhidat, erdélyi, illetve magyar és román tárgyú irodalmi beszámolóim gyűjteményét (1993-ban).

E futó nosztalgiázást – amelyből nem maradhatna ki tavalyi közös Reményik-emlékezésünk a Művészetek Házában, sőt egy 1990. márciusi Korunk-est sem – az teszi indokolttá, hogy 2003 szeptemberében megismétlődött mindaz a kellemes élmény, amit mostanáig magamban hordoztam. A „díszlet”, a mediterrán esték a Pécsi Napokat ünneplő, fiataloktól nyüzsgő egyetemi városban, a fényárban úszó, zenekarokat fogadó Széchenyi tér, a kolozsvári rendezvényeket figyelemmel kísérő tekintélyes közönség változó színhelyeken, nem utolsósorban pedig az épp most szervezett Zsolnay-örökségi séták a hivatalos küldetést messzemenően megemelték. A kinyomtatott programfüzet rólunk szóló lapjain ugyanis ez szerepelt: „Kolozsvári Kulturális Napok. 10 éves az EMKE Kolozsvár– Pécs–Baranya Társaság”. Tulajdonképpen hosszabb időszakról van szó (eltekintve a személyes kapcsolatoktól), hiszen a jó pécsiek közvetlenül az 1989. decemberi romániai változások után már nálunk jártak, keresték-ajánlották az együttműködést. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületben jó partnerre találtak, pontosabban a kolozsváriak találták meg a valóban testvéri partnert. Ezt ebben a nyárias kora őszben a Szivárvány Gyermekházhoz érkező, Varga Ferenc által fogadott erdélyi kulturális különítmény ismételten megérezhette.

Üdvözlésül ki-ki megkapta a Dunántúli Naplóban megjelent köszöntőt (Méhes Károly lejegyzésében): „Az ember szereti a testvéreit, illik hát, hogy egy város szeresse a testvérvárosait. Különösen igaz ez Kolozsvárra, amely egyrészt mindig is a magyar történelem és kultúra egyik fellegvára volt, másrészt a hivatalos, politikai kapcsolatok lehetetlensége miatt különösen fontos, hogy az efféle találkozások város és város között rendszeresek legyenek.” Itthonról visszanézve, már a pécsiek viszontlátogatását várva, azt reméli e találkozások részese, hogy az erdélyi magyar művelődés idei küldöttjei (képzőművészek, fotósok, írók, előadóművész, táncosok, EMKE-vezetők) jobban vizsgáztak, mint mostanában a politikusok szoktak. Boér Ferenc megdöbbentette, már-már megríkatta hallgatóit, a Veress Ferenc másfél évszázados felvételeit megismétlő László Miklós tanulságos látványt nyújtott a Szamos-parti városról, a jelenkoros Ágoston Zoltán kérdéseire válaszolva talán mi, korunkosok is meggondolkoztattuk a Művészetek Házába irodalmi estre jövőket.

Elgondolkodni azonban főként nekünk nyílt alkalmunk, Pécs utcáit, tereit járva, műemlékeit látogatva. A város kitűnő költője, Bertók László írja (A város neve): „Mennyország? Pokol? Világörökség? / Hány esztendő a betájolt öröklét?”

Nos, Pécs egyértelműen bebizonyította, hogy méltó része az ún. világörökségnek – és ezt nem csupán a feltárt és példásan hozzáférhetővé tett ókeresztény sírkamrákban tapasztalja meg az ember. A Kulturális Örökség Napjai keretében látogathatóvá tett Zsolnay-gyárban és a hozzá közeli, restaurálás alatt álló Zsolnay Mauzóleumban is. Meg a Vasváry-villában. A Ferencesek utcájában. Szinte mindenütt, ahová három nap alatt barátaink segítségével eljutottunk. És arra kellett gondolnunk, hogy pár nap múlva mit mutathatunk meg mi a pécsieknek. A főtéri funari gödröket? A bezárt (évtizedek óta lezárt) Bethlen-bástyát? Valamelyik, műemlékként is szemlélhető, de funkcionáló helybéli üzemet? Hiába osztjuk a pécsi vendéglátók gondolatát, hogy Kolozsvár mindig a magyar történelem és kultúra egyik fellegvára volt, most inkább – legalábbis a város külső képét tekintve – a szégyenkezésre van ok. Pedig hát itt is volna mit méltóképpen, európai módon felkínálva bemutatni, testvérvárosokból és máshonnan érkezőknek.

Kántor Lajos, Erdélyi Riport, II. évfolyam 40. szám, 2003


 

Emlékezés Györkös Mányi Albertre

 

Szombat délelőtt, a festő halálának tizedik évfordulója alkalmából, emlékkiállítás nyílt a Györkös Mányi Albert Emlékházban.

Előbb az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület részéről Dáné Tibor Kálmán főtitkár ismételten köszönetet mondott Györkös Mányi Albert nagylelkű felajánlásának, aki még életében az EMKÉ-re hagyta életművét. Kevés ilyen példával lehet találkozni a civil szervezetek világában.

Kántor Lajos szerint az eltelt tíz év alatt sok minden megvalósult mindabból, amit Györkös Mányi Albert remélt beteljesedni. Egykori lakását és műtermét életében is sokan látogatták, de ez most már kolozsvári kulturális találkozóhellyé alakult. Képeit szerte a világban ismerik, tavaly például a Tűzoltózenekar című munkája volt látható az ENSZ-műteremben. Györkös Mányi Albertet jelentős kolozsvári festőművészként tartják számon, de életműve Budapesten is elismerésnek örvend. A Kolozsvári Társaság egyik célkitűzése rehabilitálni a város környéki magyar kulturális hagyományokat, és ennek a festő szülőfaluja, Tordaszentlászló is a része. A most megnyílt tárlaton nincs tematikai megkötöttség, inkább a reprezentativitás a cél. Közismert, hogy Györkös Mányi Albert eredetileg zenésznek készült, egy időben kiváló zenetanárként is működött, amíg, váratlanul, nem kezdett elhivatottságot érezni a képzőművészet iránt. Naiv festőként indult, de később lassan több szállal is kezdett változni, kapcsolódni a valósabb világhoz. Sok műve tordaszentlászlói vagy kolozsvári ihletettségű. Valamikor érdekes lenne kiállítani naiv stílusú grafikáit is, amelyeket ő annak idején „ólommetszeteknek” nevezett. Az emlékházban egyelőre a Kalevala-sorozatból, a mesemotívumokból, tájképeiből, virágcsendéleteiből kaphatunk meggyőző ízelítőt.

„Tíz év alatt beérett az örökség” – jelentette ki megnyitó beszédében Kántor Lajos. A tárlatavatás után az EMKE kuratóriumának tagjai, a festő tisztelői Szentlászlón megkoszorúzták Györkös Mányi Albert sírját.

 

Ördög I. Béla, Szabadság, 2003. július 7.





Támogatóink

Médiapartnerek

Erdélyi Magyar Televizió

Ajánljuk


© 2009, EMKE, Belépés