ERDÉLYI MAGYAR KÖZMŰVELŐDÉSI EGYESÜLET
SOCIETATEA MAGHIARĂ DE CULTURĂ DIN TRANSILVANIA
HUNGARIAN CULTURAL SOCIETY OF TRANSYLVANIA

RO–400183 Kolozsvár, Lázár u. 30., Kolozs m.
RO–400183 Cluj, str. Gheorghe Lazăr nr. 30., jud. Cluj
Telefon/fax: +40 264 434110,  emke.oe@gmail.com

Címlap

Sárospatakon, az erdélyiek otthonában

Sárospatak - A Művelődés Háza

Együtt ünnepeltük a 125 éves EMKE-t!

Február derekán jött a meghívás, hogy kísérjem el az EMKE kolozsvári és erdélyi küldöttségét Sárospatakra március 11–13. között. Mivel még sosem jártam ott, örömmel mondtam igent (tekintve, hogy szép emlékeket őrzök a két évvel ezelőtti EMKÉ-s kirándulásról is, amikor Kárpátaljára mehettem velük), és azon kezdtem gondolkodni, mit tudok Sárospatakról.

Egy vers kezdő sorai ugrottak be rögtön: „Az íves boltozat alatt, / A legyező-gótika alatt, / Eszembe jutott Sárospatak, / Nem is tudom, miért.” Vas István Cambidge-i elégia című költeménye már meg is teremtette a ráhangolódás élményét: úgy éreztem, meg kell fejtenem, miért jut eszébe az embernek Sárospatak.

Kárpátaljára többek között a Zrínyi Ilonához kapcsolódó emlékek miatt vágytam, és ettől a momentumtól itt sem tudtam (nem is akartam) szabadulni, hiszen Patak Lórántffy Zsuzsannának (az említett Zrínyi Ilona első férje, I. Rákóczi Ferenc nagyanyja) volt kedves birtoka és tartózkodási helye. És bár a városban kollégiuma és teológiája kapcsán erős a református vonal, a római katolikusok is joggal érezhetik magukat otthon benne, hiszen 1207-ben itt született Árpádházi Szent Erzsébet. Látnivalókban bővelkedik tehát az észak-magyarországi, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében található, mintegy 14 ezres lakosságú kisváros, amelynek nem elhanyagolható erénye az a tény is, hogy a Tokaj-hegyaljai borvidékhez tartozik.

Kolozsváron még csak szállingózott a hó, amikor március 11-én délelőtt az erdélyi küldöttség gyülekezni kezdett a busznál, ahol az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) kolozsvári elnöke, Dáné Tibor Kálmán, a csoport vezetője ismertette a programot. A sárospataki látogatás kettős célt szolgált: egyrészt az EMKE ilyen módon kívánta megünnepelni fennállásnak 125. évfordulóját, másrészt pedig ünnepélyes keretek között képviseletet is avatott az észak-magyarországi kisvárosban. Útközben itt is, ott is megálltunk felvenni még egy-két útitársat, hiszen összesen 13 erdélyi település civil szervezeti képviselői voltak hivatalosak az eseményre. Az utolsó (szatmári) megállót követően a Pete–Csengersima határátkelőnél léptünk ki az országból, és az egyre jobban szakadó hóban hallgattuk figyelmesen Muzsnay Árpádot, az EMKE szatmári szervezetének elnökét, aki ismertette a látnivalókat: – Mindenki otthon érezheti magát, hiszen a teljes tokaji vidék egészen Sárospatakig Rákóczi-birtok volt – tudtuk meg. Útitársunk szinte az összes, utunkba eső faluról tudott mesélni valamit, szó esett például a 100 évvel ezelőtti tűzvészről Ököritófülpösön, a Kocsordon megtelepedett unitárius közösségről, Vajáról, ahol a szatmári béke néhány pontját tárgyalták, és felhívta a figyelmünket a Bodrog és Tisza összefolyására is Tokajnál. Lassanként szemmel láthatóvá váltak a borvidék jelei: szőlőtőkék és óriás borosüveg-imitációk mellett vezetett utunk.

Szemlélődés közben utazásunk előzményeiről is megtudtunk néhány részletet Dáné Tibor Kálmántól: a Magyar Házak Hálózata tavaly alakult meg, és először egy szakmai műhely keretében találkoztak egymással a válaszúti Kallós-kúriában, majd Kolozsváron is szerveztek szakmai programot. Ezúttal a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei művelődési házak igazgatói és képviselői gyűlnek össze Sárospatakon, hogy találkozzanak, és kapcsolatot építsenek az erdélyiekkel, és persze megcsodálják annak a három kiállításnak az anyagát, amelyet magunkkal viszünk: egyrészt Kalotaszeg népművészetének tárgyi bizonyítékait, másrészt pedig a Kolozsvár régen és ma, valamint a Barokk Kolozsvár című fotókiállításokat.

A nemes penész birodalmában

Sárospatakon a Makovecz Imre által tervezett Művelődés Házához érkeztünk meg (a város több épülete is Makovecz-munka, többek között a fürdő és a Bodrog nagyáruház is), ahol Csatlósné Komáromi Katalin igazgató fogadott, házigazdai minőségében. Mint elmondta: az első estére nem egészen szakmai, ám annál barátibb programot szerveztek: látogatást a Rákóczi-pincébe, ahol borkóstolásra várt minket Demeter Anikó. A Rákóczi-várkastély alatt 12 méter mélységben található pincébe (amelynek szellőzőnyílásai a vár kertjébe nyílnak) 70 lépcsőn ereszkedtünk le, sejtelmes félhomályban, végigvonulva az egy km hosszúságú egyik főágon, időnkét oldalra pillantva a trezorokra, ahol rácsos ajtók mögött pókhálós palackok sorakoznak. Hátborzongató a látvány, és a hangulatot a falakról lógó nemes penész sem rontja.

A hosszú asztalok mellett elhelyezkedve Demeter Anikótól megtudtuk, hogy az 1531-ben kézzel vájt pince állandó hőmérséklete 13 Celsius-fok, páratartalma 96 százalékos, ami kitűnő hatással van az asztmás betegekre. A páratartalomért a nemes penész a felelős, amely egy jó érlelőpince elengedhetetlen tartozéka, mivel magába szívja a téli hidegben lecsapódó párát, száraz időben pedig kiengedi azt. Akár természeti csodának is nevezhető, hiszen telepíteni nem lehet, magától keletkezik, és csak ott marad meg, ahol jól érzi magát. A sárospataki pincében szemmel láthatóan ez a helyzet – mondja el borkalauzunk, hiszen folyamatosan tisztítani kell tőle az asztalokat, a legöregebb nemes penész pedig 12 éves, és úgy teríti be a falat, akár egy nagy szőnyeg.

A pincében egyébként a legendák szerint II. Rákóczi Ferenc 1710-ben borozott utoljára, a feljegyzések szerint a fejedelem az 1500-as évekből való hatputtonyos aszút ivott. Azt is feljegyezték róla, hogy a pince eredetileg menekülési útvonalnak készült, itt csempészték ki a fegyvereket, rabokat, és állítólag egészen Mádig el lehetett jutni a titkos úton keresztül. Borérlelő pinceként a 18. századtól kezdve üzemel, mintegy 600 hordónyi bort tárolnak itt, főleg a Tokaj-hegyaljára jellemző fajtákat: furmintot, hárslevelűt és sárga muskotályt. Ugyancsak a legendák közé tartozik, hogy a pince, ha nehezen is, de átvészelt minden háborút, bár a katonák vízzel hígították az eszenciákat, mert fogalmuk sem volt arról, milyen értékeket rombolnak.

Miközben a pince történetével ismerkedünk, Anikó már ki is osztja a pohárkákat, és kezdődhet a kóstolás, amelyet mindig a szárazzal indítunk, így haladva az édes felé. Elsőként egy 2007-es furmint szelekciót kóstolhatunk meg, amely gyakorlatilag bármihez fogyasztható, emésztést segítő hatással is bír, reduktív technológiával készült fiatalos, friss bor. A reduktív technológiáról megtudjuk, hogy ma már egyre kedveltebb a fogyasztók körében is, lényege pedig, hogy elsősorban az íz- és illatanyag megtartására törekszik, ezért illatos szőlőfajtákból készítik.

Következő kóstolnivalónk ugyancsak 2007-es, száraz, 100 százalékos hárslevelű, majd áttérünk az édesebb fajtákra. A 2007-es sárga muskotály késői szüretelésű bor: a muskotályt mintegy 5–6 héttel később, a vénasszonyok nyara idején, megfelelő mikroklímában kell szüretelni, amikor a szőlőszemeken már hajszálrepedések jelennek meg, magas a szőlőcukor tartalma, ezért ételhez nem való, inkább süteményhez, gyümölcssalátához ajánlják (borkalauzunk egyébként hozzáteszi: az igazi borivók a száraz borokat szeretik, amelyek alapanyagát szeptemberben szüretelik).

Mielőtt a negyedik borfajtát, a 2005-ös 5 puttonyos aszút is megkóstolnánk, megtudjuk, hogy az aszút furmintból és hárslevelűből készítik, amikor a szőlőbogyót már nemes rothadás támadja meg, repedezni kezd és elveszíti nedvessége 90 százalékát, tehát elkezd aszalódni. Préselése kádban, nyomás nélkül történik, saját súlyától adja ki az eszenciát, amely önmagában is fogyasztható és akár 100 évig is eltartható borkülönlegesség, alacsony alkohol-, magas cukortartalommal. Ezt azonban újrapréselik, három évig érlelik fahordóban, így kapják meg a végeredményt, amely testes, karakteres, alkalmi, élvezeti bor lesz. Mindezt kóstolás után alá is tudjuk támasztani, miközben Anikó azt is elmondja: inkább kevés, de jó minőségű bort vásároljunk, és azt élvezettel fogyasszuk (napi fél dl-t, száz évig...). Érthető módon emelkedett hangulatban hagytuk el a Rákóczi-pincét, a Tokaj-hegyaljai kitűnő fehér borok azonban végigkísérték sárospataki tartózkodásunkat.

Pataki EMKE-iroda: kapocs Erdély és Magyarország között

Másnap délelőtt valóban megkezdődik a szakmai program, amelyre a megye minden csücskéből érkeznek népművelők és civil szervezeti képviselők. Dr. Hörcsik Richárd, Sárospatak polgármestere üdvözli a résztvevőket: – Önök hazajöttek Sárospatakra. Érzelmi szálak fűznek minket össze, Sárospatak évszázadokon át fontos kapocs volt Erdély és Magyarország között – mondta az elöljáró, felelevenítve, hogy az ellenreformáció idején, amikor elüldözték Patakról a református kollégiumot, az intézmény Debrecenen keresztül Erdélybe menekült, és Marosvásárhelyen működött éveken át. Később az Enyed-Patak cserediákprogram fűzte szorosabbra a szálakat, a 20. században pedig több püspök is itt tanult. Több erdélyi kiválóság is nyugszik a pataki temetőben, amely egyfajta „kis Házsongárd”. – A múlt mindig maradjon a szívünkben, és mutasson irányt. Ma már nincsenek fizikai, csak lelki határok, de ezeket is le kell bontanunk – jelentette ki a polgármester, hozzátéve: Sárospatakon mindig fel lehet töltődni, a következőkben pedig az együttműködés új kapcsolódási pontot is kap a helyi EMKE-kirendeltség és annak vezetője, Bordás István személyében.

A polgármesteri köszöntő után két olyan előadás következett, amelyekből kiderült, hányféle pályázat és egyéb támogatási mód létezik a magyar házak működésének támogatására. Dr. Szurmainé Silkó Mária, a magyar Oktatási és Kulturális Minisztérium Közművelődési Főosztályának vezetője és Borbáth Erika, a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus főigazgatója számadatokkal illusztrált ismertetői betekintést nyújtottak mindazokba az erőfeszítésekbe, amelyeket a Kárpát-medencei magyar házak fenntartásáért, fejlesztéséért tesznek, szó esett az évente ismétlődő nagy rendezvények és kapcsolati háló kiépítésének fontosságáról is. Ezt követően Dáné Tibor Kálmán értekezett arról, milyen módon valósul meg a magyar kultúra szolgálata az erdélyi szórvány területeken, külön kitérve a 125 éves EMKE szerepére és a magyar házakra. Elhangzott: Erdélyben a magyar házak többnyire civil szervezetek vagy történelmi magyar egyházak tulajdonát képezik, és nagyrészt elszigetelten, egymástól függetlenül léteznek. Bár egyfajta láncolat már kiépült közöttük, mindez nem jelent még hálózatot: ennek megvalósításán dolgoznak jelenleg, különféle találkozási lehetőségek biztosításával.

Röpke havas városnézés

A délelőtti szakmai programot szekcióülés követte, ennek keretében az erdélyi és Borsod-Abaúj-Zemplén megyei népművelők mutathatták be az általuk képviselt szervezet működését, ezt a programpontot azonban jelen sorok írója a kolozsvári tévé stábjához és még néhány érdeklődőhöz csatlakozva felcserélte egy kis kollégiumlátogatásra. Mégsem lehet úgy megfordulni Sárospatakon, hogy az ember ne töltsön el legalább csekélyke időt a híres intézményben, ezért Stumpf Gábor, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Népművelők Egyesületének elnöke és a sárospataki Művelődés Házának munkatársa, miután röviden ismertette a Makovecz-féle művelődési ház történetét és a benne zajló gazdag tevékenységet, átkísérte érdeklődő kis csoportunkat abba az épületegyüttesbe, ahol a kollégium és a teológia is helyet kapott.

A Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményeinek Nagykönyvtárában (ahol összesen több mint félmillió kötetet őriznek) Kiss Endre József igazgató kedvesen fogadta az idő rövidsége miatt gyakorlatilag átsüvítő csoportot, igyekezve, hogy az alig egyórás látogatás alatt minden nevezetességet megmutasson. Elsőként Cs. Szabó László költőnek a kollégiumra hagyományozott könyvtárát, bútorait és portréját tekinthetjük meg (a budapesti születésű alkotó Kolozsváron nőtt fel, Nagy-Britanniában hunyt el és Sárospatakon nyugszik). Onnan az intézmény támogatóinak a falakon sorjázó portréi és nemesi címerek között haladva térünk be a Gutenberg-terembe, amelynek falain az 1830-as évekből származó freskókat csodálhatunk meg, majd természetesen nem hagyjuk ki Makkai Sándor szobáját sem, ahol nem csak a püspök-író saját bútorait, de az általa festett portrékat és önarcképét is őrzik.

Igazi csemegének számít azonban az eredeti klasszicista könyvtárterem, ahol megőrizték a 19. századi állapotokat. Ez már a hőmérsékletből is érezhető, hiszen a gyönyörű és hatalmas teremben egyáltalán nincs fűtés, a 0 fokot leginkább csak kabátban lehet elviselni, amíg körülnézünk a tárlókban. Érdemes is szemlélődni, hiszen itt valódi kincseket őriznek: ősnyomtatványokat, 8. századi kódextöredékeket, adománylevelet az 1200-as évekből, Szenczi Molnár Albert egyetlen hiteles ábrázolását, eredeti Kálvin-műveket, egy könyvet Bethlen Gábor könyvtárából, úrvacsora-osztáskor használatos kegytárgyakat. A terem közepén három figura épp egy ilyen jelenetet imitál: a lelkész egy polgári párnak szolgáltatja ki az úrvacsorát, ennek kapcsán az igazgatótól azt is megtudjuk, bajusz nélkül nem lehetett papot szentelni.

A könyvtárterem után még végigszaladunk az épületen, megcsodáljuk a kollégium történetét felelevenítő domborműveket, meghallgatjuk Stumpf Gábortól a hozzájuk kapcsolódó történeteket. Kalauzunkra a nap további részében is számíthatunk, városnéző sétánk, bár szűkre szabott, de kitér csaknem az összes nevezetességre: a Szentháromság tiszteletére szentelt templomot, előtte Árpádházi Szent Erzsébet szobrával, a mintegy 2000 férőhelyes református templomot, amely nem csak a helyi közösség, hanem az iskola céljaira is készült, az 1534–1542 között épült Rákóczi-várat a Vörös toronnyal és udvarán egy igazi ágyúval. A sűrű havazás még hangulatosabbá teszi a városnézést, bokáig érő hóban gázolunk le a vízikapuhoz, ahol évente hatalmas szabadtéri rendezvényeket szerveznek. Szinte csak percek jutnak minden látnivalóra, kattognak a fényképezőgépek, hogy legalább képben hazavigyük az élményt az otthon maradottaknak, és tudjuk, hogy következő látogatásunkkor hol érdemes még több időt tölteni. És persze, nem maradhat ki egy valódi borszaküzlet sem, ahol ugyan nem csak Tokaj-hegyaljai borok sorakoznak a polcokon szívet gyönyörködtető rendben, de mi mégis ezek között válogatunk elmélyülten.

Kolozsvár arcai Sárospatakon

A délután azonban ismét a szakmaiság jegyében telik, hiszen a Művelődés Háza folyosóján (amelyet ezúttal kalotaszegi tárgyak ékítettek, a Bokréta Kulturális Egyesület jóvoltából) Dáné Tibor Kálmán és Bordás István közösen leplezte le az EMKE Észak-Magyarországi Képviseletét jelző táblát. Ugyancsak az ünnepélyes pillanatok közé tartozott, hogy Dáné Tibor Kálmán díszoklevelet adott át a sárospataki Művelődés Háza és Könyvtára részére, az erdélyi magyar kultúra önzetlen támogatásáért (az elismerést az igazgatónő vette át), Bordás István pedig az EMKE tiszteletbeli tagságát igazoló oklevelet kapott.

A délután kiállítás-megnyitókkal telt, Kudor István, a Bokréta Kulturális Egyesület alelnöke a kalotaszegi népművészetet igyekezett megismertetni a hallgatósággal, majd két fotókiállítást is megcsodálhattak a szép számban egybegyűltek. A Kolozsvár két arca című összeállítást Hajdú Imre sárospataki tanácsos az Erdély és Sárospatak közötti kézzelfogható együttműködés jeleként értékelte, László Miklós kolozsvári fényképész pedig ismertette a folyamatot, amelynek során Kolozsvár legelső fényképfelvételei újabb alakot öltöttek: a képeket az 1832-ben született Veres Ferenc, Erdély első fényképészeti műhelyének tulajdonosa készítette, László Miklós pedig végigjárta az eredeti helyszíneket, elkészítve a képek jelenlegi változatát. A sárospataki közönség nagy tetszéssel fogadta a felvételeket, és hasonló lelkesedéssel csodálta a kolozsvári barokk emlékeit felsorakoztató összeállítást, amely jeles fényképészeink (Bodrogi György, Csomafáy Ferenc, Essig József, Farkas György, Feleki István, Horváth László, Kabán József, László Csaba, László Miklós, Maksay Ádám, Miklóssy Gyula, Rohonyi D. Iván, Szabó Tamás és Vas Géza) munkáját dicséri.

A nap végén, további tokaji borok kóstolgatása mellett arról kérdeztem Bordás Istvánt, mit jelent Sárospataknak és konkrétan neki a helyi EMKE-kirendeltség létrejötte. – Nekem személy szerint nagyon sokat jelent, ez hosszú történet, amely közös munkáról és egyetértésről szól. Nyilván a jövőben is a munkáról fog szólni, de ez nem baj. Dáné Tiborral csaknem 20 éve ismerjük egymást, mindkettőnk számára magyarnak lenni nem azt jelenti, hogy félrészegen ordítjuk a székely himnuszt, hanem azt, hogy vannak értékek, amelyeket meg kell tartani, vagy újakat kell teremteni. Ennek most adtunk egy ünnepélyes keretet. Szerintem ezt a kapcsolatot igazából a Művelődés Háza tölti majd fel tartalommal, és azon múlik, hogy tudunk-e olyan kapcsolatokat és tevékenységeket kitalálni, amelyeket sokan értenek és értékelnek. Reméljük, hogy olyan dolgok születnek, amelyekkel egymást is gazdagítani tudjuk. Ha akadnak csoportok a művelődési házakban, akik létrehoznak egy produkciót, amit ott is megmutatnának, vagy elvisznek egy-egy kiállítást, esetleg közösen táborokat szerveznek gyermekeknek: ennyit jelenthet ez egy városnak, ezzel kell élnünk. Ha elkötelezett emberek találkoznak egymással, akkor abból jó dolgok jöhetnek létre. Az, hogy ezen a környéken én képviselem az EMKÉ-t, azt is jelenti, hogy rajtam keresztül is lehet majd kapcsolatokat építeni. Ez bizalmi munka.

Nagyjából ezekkel a szavakkal hagytuk el Sárospatakot, ahol időközben elállt a sűrű havazás. Remélhetőleg a jövő szempontjából hasznos és értékes kapcsolatok szövődtek, amelyek már az ősszel, Szilágyságban esedékes Kárpát-medencei Magyar Kulturális Fesztiválon is megnyilvánulnak.

...Eseménydús napokat hagyunk magunk mögött az észak-magyarországi kisvárosban, ahol picit bepillanthattunk egy legalább annyira református, mint amennyire katolikus kultúrájú és hagyományos kisváros mindennapjaiba. És most már tudom, hogy nekem a jövőben miért fog eszembe jutni Sárospatak: biztos vagyok abban, hogy vissza kell még térnem oda, és sokkal alaposabban megismerni, megnézni, átélni. Akár nyáron, amikor a vár udvarán szabadtéri koncertek, rendezvények várják a látogatókat, és a vízikapu is megélénkül. Hogy is mondta a polgármester? Hazajöttünk Sárospatakra? Reméljük, egyre több erdélyi fogja magát otthon érezni azon a tájon.

Sándor Boglárka Ágnes Szabadság, 2010. március 31.





Támogatóink

Médiapartnerek

Erdélyi Magyar Televizió

Ajánljuk


© 2009, EMKE, Belépés