Útkeresések Orth István szakrális művészetéhez

„… Mint meztelen test, olyan legyen szólalásod; a tested, mint a szó…” (Kondor Béla: Sötétség)

Őszintén bevallom, hogy mindaddig sohasem hallottam Orth István erdélyi grafikusművészről, amíg a magyarországi Előretolt Helyőrségben megjelenő versemhez az ő illusztrációját nem társította a szerkesztő. Így bukkantam rá műveire, melyek egyszerűen elbűvöltek. Zömében olajjal dolgozik, de a rézkarcok, s a linómetszetek sem állnak távol tőle. A képek szignója nem mindennapi, Orth István a nevét is képi formába önti, minden alkotásán úgy helyezi el a névjegyét, hogy az a kép részévé váljon.

A teremtéstől az evangéliumig

A csodálatos képi világ valószínűleg sokkal magasabbról, talán magától a Teremtőtől jön. Ez nem is lenne meglepő, hiszen Orth István teológiai végzettséggel segédlelkészként is szolgált, munkáinak jelentős része biblikus vagy mitológiai ihletésű.

„Több mint 60 egyéni kiállításom volt itthon és külföldön, számos hazai és nemzetközi szalonban vettem részt, rajzokat, metszeteket, festményeket és alkalmazott grafikai alkotásokat mutattam be” – vallja önmagáról.

Orth István képei gondolkodásra, szabad asszociációkra késztetnek, megrendítenek és zavarba ejtenek. Minden végleges, és minden kiszámíthatatlan.

A négy evangélista című alkotásban egyaránt megjelenik Máté szimbóluma, az angyal, Márké, a stilizált oroszlán, Lukácsé: az áldozati tulok és a bika, s Jánosé: a sas. A Jelenések könyvének két angyala is a konstrukció része, más és más színű harsonákkal, ami mozgalmasságot kölcsönöz a képnek, miközben tudjuk, hogy ez már egy új szövetséget is jelképez.

A kép meghatározó színei: a narancs, a piros, a vörös, a fehér, a fekete, a sárga és a zöld. Maga a teljes műalkotás mégis nyugalmat áraszt, miközben a képegész olyan, mint egy barokk kompozíció: nagyon energikus mintázatokat mutat. Talán ezt elősegítendő jelenik meg a barna, a kék és a rózsaszín is. A színek harmóniája együttesen az ábrázolt téma drámaiságára is megpróbál ráébreszteni. Ha az angyalok és a közéjük feltételezett hetes szám nem lennének a művön, nem gondolnék semmiféle feszültségre sem.

Orth Istvánt nem hagyják nyugton a Paradicsom csodái sem. Két, különböző technikával készült műben reflektál az almafa motívumára. Az olajfestmény színvilága teljesebb, finomabb, egyértelműbben az alma és az anyaméh azonosságára koncentrál, míg a rézkarc központi motívuma a nyolcküllős kerék, amely a korai keresztények körében az IKHTHÜSZ akrosztichonnal közösen az együvé tartozást jelentette, s más vallásokban Visnu nyolc karjaként, Siva nyolc formájaként, a buddhista Tan kerekének nyolc küllőjeként és a szent lótusz nyolc szirmaként jelenik meg. Így a kerék, amely megjelenik az olajfestményen is, s a Világmindenség rendjét szimbolizálja.

Szimbólumok erdejében járunk, így találunk rá a Jin-jangra, a Dávid-csillagra, s magára a Taóra, azaz az útra. És a hintára, mely igen erős jelkép minden vallásban: a termékenységi rítusé éppen úgy, mint az Ég és a Föld közötti kommunikációé, s az isteni beszédé is.

Magánmitológia és Bolero

A Holdraszállás a pontok és foltok ritmusára épül, ez lehet az összerendezettség és a részekre való szakítottság melódiája is. Ez a fajta látásmód jellemzi a Víz alatti táj, a Gaia és Okeanos, a Helix és az idő című rézkarcokat, s a Szentháromság, A Szentlélek hordozója, az Arkangyalok, a Három angyal, a Mary, az Európa, a Gaia és Okeanos nevű olajképeket is. A ritmikusság, mozgalmasság jellemző a linómetszetekre is, gondolok itt a Három angyalra, az Esőre, az Európára.

Személyes kedvencem a Bolero című rézkarc, amely elvarázsolt, s arra késztetett, hogy behatóbban foglalkozzam Orth István képeivel. Ez a mű szinte lángol. A tűz összes jegyét magán viseli: a mindent felperzselő szenvedélyt, a lángot. Fő színei a piros és a fehér, továbbá a melegbarna, amelynek nincsen komplementere. Nemcsak Ravelnek a címben megidézett balettmuzsikájának, hanem talán Igor Sztravinszkij Tűzmadarának tüze is benne van.

A kép jobb oldalán a férfi, a balján a női alak – minden dinamikus, minden mozgásban van, még a festő kézjele is újabb hullámokat vet a pár mindkét tagjára, s a fejük fölött összeérő kezük is olyan, mintha egy újabb arcot formázna. A képen egyetlen hangszer, a fuvola jelenik meg hófehér mezőben, s olybá tűnik, hogy egy angyal játssza rajta a melódiát. Az összhatás egy barokk kompozíció. A chiaroscuro, azaz a fény-árnyék hatások és átmenetek mesteri alkalmazása szinte észrevétlen, ám rendkívül fontos.

Orth István az a művész, aki kisujjában hordja az izmusokat, mégis önálló és egyedi. Talán a hit jelenti számára a teljességet, ezt akár Mennyországnak is nevezhetjük.

Orth ezt képes színekbe is önteni, s arra is magyarázatot ad, hogy miért szereti a kéket, s mit jelképez számára ez a szín: „Az emberiség legfőbb álma az örökkévalóság… Régebbi idők nagynevű festői a kéket drágakövek összetört porából állították elő – amilyen az ultramarin –, és ára egyenértékű volt az aranyéval. Ha nem több. A kicsi festők is ezzel dolgoztak.” – írta egy művében Kondor Béla.

A világmindenség színpada

Orth István a teljes élet festője. Korunk égető problémáit éppúgy, mint lelkének útkereséseit különös módokon önti egységes kozmológiába, így színtere a világmindenség színpadává szélesül. Hiszen miből is táplálkozik? A fehér papír érintetlen harmóniájából, az ősi semmi-mezőből, a törött világból, ahol a mindennapok hullámverései a „víz alatti táj” után „bogáncsvirágokra” találnak, s lehozzák a „fák öleléséből” a „holdfénytáncot”, hogy aztán felfedjék a „zöldek találkozójából” a „mítoszok” születésének titkait…

És ez az egész küzdés nem csupán a kéz, a szív, a lélek, de a teljes ember harca is, aki a „kozmikus időből” kiemeli a „sárga lovat”, s alázatos szívvel nyúl témáihoz, leereszkedik azok gyökereihez. Nem fut el a „fák ölelése”, az „almaevő”, a „gyógynövény-nő” elől, hanem „zarándokokká” emeli a hétköznapit, s teszi ezt úgy, hogy a világ peremére szorult tárgyakat a tér és az idő végtelenségének origóján át juttatja el lelkünkhöz. Orth István meggyőződése, hogy ami lényeges, kimondhatatlan, de a szépség mögötti ősérzések képekké állhatnak össze. Ennek a közlésnek a metanyelvét tekinti a teremtés igazi lényegének.

Mondanivalója mélyén ott rejlik a megváltás eszménye, lehetőségének hite, hiszen teljes pszichikai egybeolvadás jellemzi anyagával, de a térbe mint mederbe ágyazott képeiből sugárkupolákat fon: „triumvirátus” és „hét gyertyatartó” lesznek ennek az egészen bonyolult és érzékeny lelkű művészetnek a védjegyei.

Ugyanakkor ezek az alkotások rózsafüzérek és látomások is („Mary”), de csak azokhoz szólnak, akik ugyanazt a metafizikai jelrendszert hordozzák magukban. Leginkább pedig Reményt adnak ahhoz, hogy a néha elviselhetetlenségig felpörgetett és elembertelenedett világunkban is feltűnik a jó a profanitások mellett.

Teljes lelkemből hiszem azt, hogy ennek az alkotói folyamatnak a kontinuitásában Hamvas Béla szavai teljesednek be: „A lélek önmagát szakítja le és megnyílik a világ felé, ahol nincs határ.”

Orth István 1945. február 3-án született a Tolna megyei Nagyszékelyen, gyermekéveit a biharpüspöki református parókián töltötte, tanulmányait Nagyváradon, Kolozsváron és Bukarestben végezte. 1976-tól huszonöt éven át a nagyszebeni Brukenthal Múzeum restaurátoraként tevékenykedett, majd 2002-től nyugdíjazásáig a szebeni Lucian Blaga egyetemen dolgozott. Alapító tagja az újraalakult Barabás Miklós Céhnek és a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társaságának. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület életműdíjjal tüntette ki, 2010 óta – egyetlen magyarként – Nagyszeben díszpolgára, 2013-tól a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjének tulajdonosa. A szebeni szórványmagyarság egyik meghatározó képviselője. Műveit számos magángyűjteményben és múzeumban (például a Magyar Nemzeti Galéria, Vatikáni Múzeum, a szebeni Brukenthal Múzeum, a tokiói Tama Art) őrzik.

M. Fehérvári Judit, www.kronikaonline.ro, 2022. július 2.