Györkös Mányi Albert már az első képein következetes művészi világot épített

Gyermeki percepció, emlékezés, álomképek, sajátos Kalevala-értelmezés és egy párizsi út – hogyan ragadható meg magyar és nemzetközi kontextusban a száz éve született Györkös Mányi Albert festészete? Ennek fontos elemeiről, jellemzőiről kérdeztük Ladó Ágota művészettörténészt, a festő Álomképek című kolozsvári, április 17-ig látogatható életmű-kiállításának szakkurátorát.

A Györkös-emlékév kapcsán több helyszínen is sor kerül majd kiállításra, az életmű több árnyalatát felvillantva, több művészettörténeti elemzés tükrében. Melyek lesznek ezek a helyszínek és milyen koncepciókkal fogtok dolgozni a következőkben?

Az emlékév ötlete a tavalyi év folyamán született meg, és a tavalyi év végén, idén év elején kristályosodott ki. Tudtuk, hogy nagy hangsúlyt fog kapni a Kolozsvári Művészeti Múzeumban rendezett életmű-kiállítás, de ez a kiállítás vándorolni fog. Nyilván nem a teljes anyag, hiszen ekkora válogatás befogadására a következő helyszíneken nem lesz lehetőség, de a kiállításból egy kisebb válogatás először a marosvásárhelyi Maros Megyei Múzeum időszakos kiállítótereibe, onnan Sepsiszentgyörgyre, az Erdélyi Művészeti Központba, innen pedig Barótra, az Erdővidék Múzeumába utazik. A baróti kiállítással párhuzamosan Bukarestben is nyílik kiállítás október 25-én, mellette a nyár folyamán még lesznek rendezvények, mivel Györkös születésnapja nyárra esik, szóval abból az alkalomból a szülőfalujában, Tordaszentlászlón is lesz egy kis kamarakiállítás, illetve a Kolozsvári Magyar Napokon is lesz rendezvény. Mindkettőhöz kapcsolódó programok is társulnak majd, szóval elég sok minden lesz. Mindezek főszervezője Kós Katalin, a Györkös-ház vezetője. Jelenleg elég szolid koncepciója van ennek a kolozsvári kiállításnak, amelyben közreműködtem – legalábbis én úgy érzem, meg úgy gondolom, hogy elég jól fel van építve, stabil váza van. Ugyanakkor a soron következő kiállítások koncepciója valószínűleg változni fog.

Körülbelül hány munkája található Györkös Mányi Albertnek magángyűjteményben? Mi alapján válogattátok ki ezeket?

Egészen pontosan nem hiszem, hogy meg lehet mondani a számot. A munkái jelentős részét a Györkös Mányi Albert Emlékház őrzi, ez az EMKE égisze alatt működik. Itt mintegy kétszáz munka található – és hát szinte még egy ennyi, vagy ha nem is, de nagyon sok, több tíz van még biztos az emlékházon kívül, magángyűjteményekben. A kiállításra nagyrészt az emlékház anyagából válogattunk, de folyamatosan figyeltük azt, hogy mi az, amiről tudjuk, hogy magángyűjteményekben van, és ezeket folyamatosan kerestük és begyűjtöttük. Itt ismét kiemelném Kós Katalin főszervező, illetve Szebeni Zsuzsanna, a sepsiszentgyörgyi Liszt Intézet vezetőjének, a kiállítás társkurátorának munkáját, hiszen ők voltak azok, akik a magángyűjteményekben lévő képeket felkutatták és kölcsönözték. Nagyon érdekes, hogy az emlékházban lévő alkotások között elég nagy a változatosság, de ezen kívül nagyon gyakran ért az a meglepetés, hogy az emlékházon kívüli munkák között teljesen új típusú kompozíciókat, témákat találtunk! Végül 123 munka lett kiállítva a Kolozsvári Művészeti Múzeumban. Ezek nagy része az emlékházból származik, és körülbelül 25 van végül magángyűjteményből vagy más közgyűjteményből.

Györkös jelenti ki Látónak adott interjújában, még 1992-benhogy „A téma szellemét tartom meghatározónak, és így gondolkodva igyekszem a néplélek, a saját lelkem minél mélyebb rétegéig, minél általánosabb érzelmekig merülni, emelkedni…”.Művészettörténészi szemmel hogyan nyilvánul meg ez a bizonyos néplélek, vannak ennek markerei?

El kell mondanom, hogy engem meglep az, hogy ő ebben a nyilatkozatában ilyen általános gondolatiságra utal, mert az én értelmezésemben az ő viszonyulása az élményeihez, meg az emlékeihez, a falusi tapasztalataihoz nagyon sajátos. Meglep tőle ez az általánosítás.

Az világos, hogy ő a képzőművészetében folyamatosan visszatér a kalotaszegi vagy tordaszentlászlói gyermekkori élményeihez és hangsúlyozza, hogy ezek az élmények, amikből ő merít, mind az elemi iskola befejezése előtt történtek meg vele, tehát körülbelül 11 éves kora előtt, kisgyerek korában. Ezek alapján az én értelmezésem – a kiállítás tekintetében – azt a kérdést veti fel, hogy ebben a györkösi világban hogyan ér össze, vagy hogyan válik szét az a gyermeki megélés, fantázia, amire ő utal, a felnőtt visszaemlékezés, ez a számvetés, és maga a képzőművészi képalkotás, vagy képteremtés, tehát hogy ezek hogyan szövődnek mind össze.

Nagyon foglalkoztatta a hagyományoknak meg az ünnepeknek az újragondolása, és a visszaemlékezéseiben is folyamatosan utalt arra, hogy ezek milyen nagyszerűek és milyen emberfeletti, csodálatos események vagy alkalmak voltak, és több képet is szentelt a különböző zenekarok meg kórusok témájának. Ezek egyik teremben csoportosítva láthatóak is a kiállításban. Őt ez a témakör annyira foglalkoztatta, hogy noha megfestette már több méretben, vagy többféleképpen, mégis vágyott arra, vagy tervezte azt, hogy falképeken is megfesti ezeket a kompozíciókat, mint az előbbiek nagy jelképeit. Viszont furcsa az, hogy az általam olvasott és hallgatott anyagban ő kevésbé utalt a néplélekre. Abban is inkább a saját élményeire, tehát kevésbé az általános interpretációra, inkább a saját viszonyulására utalt, hogy számára mit jelentettek ezek a dolgok.

Györkös munkásságát nem térképezte még fel igazán a művészettörténet. Láthatunk ebben fejleményeket? Milyen kontextusba helyezhető erdélyi, illetve tágabb magyar művészettörténeti vonatkozásban?

Györkösnek ez az úgynevezett festői képzetlensége tetten érhető bizonyos dolgokban, például abban, hogy a portréinak egy jelentős része nem túlságosan sikerült, tehát technikailag látszik, hogy kilóg a lóláb, de igazából ettől függetlenül a világa egy érvényes világ. A másik dolog, amiben látszik ez a technikai szakképzetlenség, az az, hogy mára sok képén a festékréteg eltávolodott a vászontól, felpattogzott, megrepedezett, és sok esetben ennek az az oka, hogy vagy egyáltalán nem alapozott, vagy nem megfelelően alapozott. Ilyen technikai hiányosságok más esetben talán kevésbé fordultak volna elő, de igazából próbáltunk ezektől eltekinteni, és mindettől függetlenül hangsúlyozni azt, hogy ez önmagában egy nagyon-nagyon érvényes, nagyon hiteles, nagyon tudatos, nagyon következetes művészi világ. Az Álomképek című albumban olvasható kurátori szövegben utaltam arra, hogy van Giorgio de Chiricónak egy XX. század elején készített képe, aminek az a címe, hogy A gyermek agya. A szakirodalom úgy tartja, hogy az az egyik első ilyen emblematikus képe annak, hogy pontosan hogyan érnek össze azok a dolgok, amikre az előbb is utaltam. Tehát a gyermeki percepció, a felnőtti visszaemlékezés, a képalkotás. Chirico festménye manifesztuma annak, hogy mindez hogy ér össze egy alkotásban. Nem azt mondom, hogy Györkös a szürrealisták követője, vagy hogy párhuzamba állítható velük, csak mint kérdésfelvetés izgalmas, hogy a mi kontextusunkban ez hogyan tudna kifutni. Mondják még azt is, hogy Chagall-lal rokonítható. Ettől is megpróbáltam eltekinteni, mert ez a rokonság sokszor motívumokban érhető tetten, vagy picit inkább a felszínen – Chagall később aztán már kissé modoros is lett, tehát a megélt élet, indíttatás és érzékenység szempontjából azért én nem állítanám teljesen párhuzamba őket.

A festő a Kalevalából – a finn eposzból – ihletődött, 15 darabból álló képsorozata jutalmat is kapott a helsinki Kalevala Társaságtól. Maga Györkös is beszélt egyik képéről – mely bár nem a Kalevala-sorozat része –, amelyen az orgonát a templom falain kívülre festette meg, hogy „mivel munkám fehérben van, és nem kőszínű a fal, ezt még fokozza a sötét esti ég, ezért hat monumentálisnak. Mintha egy finn modern templom lenne”. Mit lehet tudni a festő finn kultúrához való viszonyáról? Hogyan kapott helyet a Kalevala-sorozat az Álomképek válogatáson?

Azt tudom, hogy 1985-ben volt egy Kalevala-emlékév, és abból az alkalomból feltételezhetően általános megmozdulások voltak, és ő is elkészítette ezt a tizenöt képből álló sorozatát. Amikor bemutatta ezt a Kalevala-sorozatát, akkor sok elismerést kapott kritikában, illetve a szélesebb közönségtől, viszont volt olyan is, aki kifogásolta, hogy ez nem is igazi Kalevala-ábrázolás, merthogy nem követi azt az általánosan ismert ábrázolást, az illusztrációs sorozatot, amit Akseli Gallen Kallela készített a Kalevalához. Szóval nem abból ihletődik, nem azt a formavilágot és interpretációt követi. Kántor Lajos állt ki Györkös mellett, aki azt mondta, hogy bár nyilvánvalóan eltér attól, a györkösi olvasat egy sajátos olvasat, ami inkább merít az ő világából, mint a Gallen Kallela-féle Kalevala-interpretációból – viszont ettől ez az egész sorozat nem kevesebb, sőt, ettől a sajátos olvasattól válik többé, mint egy illusztráció-sorozat. Részben pont emiatt kapott helyet a kiállításon, mert volt egy ilyen polémia ekörül, hogy amit ő a Kalevala-ábrázolásokban létrehozott, az nagyon szorosan merítkezik abból a kiforrott képi világból, amit ő alakított ki. Szintén Kántor Lajos mutatott rá arra is, hogy bizonyos Kalevala-képeknek, tehát például a Vejnemöjnen-ábrázolásoknak megvan az úgymond tordaszentlászlói párja, tehát egy hasonló kompozíció, téma, színek, elrendezés, állatok – szinte tényleg rímel. Világosan látszik az, hogy a tordaszentlászlói képi világból nő ki, részben különálló, de részben az előbbihez nagyon szorosan kapcsolódó csoport.

Erős az egyféle szín dominanciája – különösen a kék és a piros – ezeken a képeken. El lehet különíteni „korszakokat” az életműben ilyen tekintetben, vagy vissza-visszatérő motívumok ezek?

Igen, egyértelmű, hogy vannak ilyen nagyon erős színhangsúlyok, ami a kiállítás rendezését is eléggé megnehezítette. Például a harmadik teremben – amely az úgynevezett állatos terem, vagyis én így nevezem –,elég sok narancssárgás-vöröses kompozíció van, és nagyon nehéz volt egy ilyen limitált felületen úgy elhelyezni ezeket az alkotásokat, hogy ezek a nagyon erős narancssárgák és vörösek ne üssék egymást, mert hogyha mondjuk ötöt egymás mellé tettem volna belőlük, akkor nem tudtak volna érvényesülni a képek. Szóval ilyen szempontból elég nehéz volt ezeket a nagyon erős színfelületeket egymás mellé elrendezni. Viszont a színek, meg témák tekintetében nem igazán lehet korszakolni az életművet – végül is semmilyen tekintetben nem nagyon lehet korszakolni. Egyrészt azért, mert ő viszonylag későn kezdett el festeni – bár ez relatív, hogy későn, és nem szép ilyet mondani, mert soha nincs késő semmi újba kezdeni. Arra értem a későt, hogy ő már zenetanárként, zenészként több éves karriert futott be, mielőtt elkezdett volna festeni, és az ő festői életműve a '60-as évek elejétől a '90-es évek elejéig, tehát gyakorlatilag 30 év alatt bontakozott ki. Sőt, a '80-as évek elején vonult nyugdíjba, és attól kezdve ezt hangsúlyozta is, hogy ő az életét a festésnek szentelte, tehát tulajdonképpen tényleg az élete utolsó harminc évével bontakozott ki ez az életmű. Másodsorban azért sem lehet korszakolni, mert onnantól, hogy elkezdett festeni, attól kezdve gyakorlatilag már az első képektől következetesen és tudatosan követte azt a világot, inspirációs forrást, ami őt elindította. Nem is nagyon datálta a képeit, néhány kivételtől eltekintve, illetve a néhány legelső és a néhány legutolsó képétől eltekintve sok esetben nem tudjuk, hogy melyiket pontosan mikor, melyik évben készítette, tehát ezekből az okokból kifolyólag sem lehet korszakolni ezt az életművet.

Mennyire tekinthető hagyományőrzőnek ez a festészet, és mi az, amiben tetten érhető az újító szándék? 

Annyiban mindenképpen újító, és talán ez a legfontosabb, hogy előképeket nem követett, csak azt, ami a fejében volt. Ilyen szempontból abszolút sajátos a formanyelve és világa. Hagyományőrzőnek és hagyománykövetőnek, vagy formakövetőnek már csak azért sem mondanám – és ez elég érdekes – mert ő nagyon sokat tanulmányozta egyébként a festészet nagyjait. Erről sokat is beszélt, hogy őt teljesen lenyűgözte, amit Van Goghról olvasott, az ő megszállottsága, mint jelenség. Ezzel ugyan foglalkozott, de arról nem beszélt, hogy ő színekben vagy bármiben úgy gondolná, hogy követné. A napi rutinjában benne volt, hogy folyamatosan, sokszor elalvás előtt, órákig olvasta ezeket az albumokat és nézte a képeket – ezeket abszolút ismerte, készült belőlük, de nem állt szándékában követni egyiket sem. Sőt, amikor aztán végre lehetősége adódott, hogy eljusson Párizsba, akkor arról is beszélt, hogy vegyes érzésekkel áll ezelőtt az utazás előtt, mert, noha nagyon vágyik arra és nagyon kíváncsi, hogy ezeket a főműveket, meg a nagy örökséget, a közös örökséget láthassa, azért fél attól, hogy a művészetét befolyásolni fogja az, amit ő ott látni fog. Ettől tartott, hogy valami őt kimozdítja, vagy kibillenti ebből a sajátos irányából. Aztán ez nem történt meg. Érdekes, hogy néhány párizsi képet viszont készített. Egy ilyen párizsi inspirációjú kép a Notre Dame – ez bekerült a Művészeti Múzeumban látható válogatásba –, de van még egy olyan kép, ami egy pásztort ábrázol az előtérben, és az Eiffel-tornyot a háttérben, de érződik rajta, hogy azért ez a györkösi világhoz képest egy kicsit vérszegény próbálkozás. Valójában aztán ez az élmény nem billentette őt ki.

Sánta Miriám, www.maszol.ro, 2022. április 6.