„…magános, komorfényű csillagként…”

Olosz Lajosra emlékeztek

Az erkölcs és a szépség költőjeként ismert Olosz Lajosra emlékeztek születésének 130. évfordulója alkalmából augusztus 27-én, pénteken a marosvásárhelyi Bernády Házban. A Vásárhelyi Forgatag keretében zajló, telt házas együttlétet a költő leszármazottjai szervezték.

A jelenlévőket az est házigazdája, Nagy Attila költő köszöntötte, majd Szabó Zsolt irodalomtörténész, a kolozsvári Művelődés folyóirat korábbi főszerkesztője idézte fel gazdag értekezésében Olosz Lajos személyiségét, alkotói világát. 

Az életút ,,hétmérföldes léptekkel” történő számbavétele előtt a költővel való személyes találkozásáról szólt a méltató, aki félszáz esztendeje, 1971 júniusában Benedek Elek és Szentimrei Jenő irodalmi hagyatéka után kutatva járt Olosz Lajosék kisjenői házában. ,,Máig kedves emlékeim között tartom számon azt a kb. kétórás beszélgetést, annak ellenére, hogy tárgyszerűen nem volt eredményes, pontosabban a gondosan őrzött levelek között nem maradt fenn Benedek Elek- vagy Szentimrei-levél (...) Emlékeiben elsősorban Reményik Sándor és Áprily Lajos élt elevenen, néhány levelüket kézbe is vehettem” – hallhattuk az irodalomtörténésztől, majd az Arad megyei Ágyán született lírikus életrajzi adatai következtek a Krassó-Szörény megyei Németboksánban töltött gyermekkor, a szegedi középiskola, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen szerzett jogi diploma, a Reményik Sándorral ekkor született, életre szóló barátság, a kisjenői szolgabírói állás, az ügyvédi gyakorlat, az Erdélyi Helikon alapításában való részvétel, a korabeli lapoknál végzett munka, a Kemény Zsigmond Társaságban betöltött tagság, a II. világháború idején a dél-erdélyi Magyar Népközösségben vállalt politikai szerep, az internálás, illetve a Bihar-hegységben töltött munkatábor, végül az utolsó nyugdíjas évtized, a nagyzerindi irodalmi kör fiataljaival kialakított jó kapcsolat említésével. 

„…én az életet nagyon szerettem”

Az életmű kapcsán Szabó Zsolt elsőként Dávid Gyula méltatására hivatkozott: „első kötetének szabadversei az első világháború végi forradalmak és a magyarságra Trianonnal rászakadt lelki megpróbáltatások ellentmondásos életérzéseinek adnak hangot: az embertelenség után a nagy változások reménye, majd a csalódás és a kisebbségi helyzet sorsvállalása fejeződik ki ekkori költészetében. Az első kötet címadó versében (Gladiátorarc) kifejezésre jutó motívum későbbi verseiben is visszatér: ezekben a gladiátor már a bukás tudatában is a helytálló harcos szimbóluma.”

Olosz Lajos 1931-ben kiadott második kötete, a Barlanghomály megjelenése után hosszú időre elhallgat. ,,80. születésnapja kapcsán erről így vall: »Én pesszimisztikus világnézetű ember voltam, talán mindig. Óriási különbséget láttam az eszményeim és a megvalósulások között. (…) Az viszont, hogy állandóan írjam a pesszimizmust, bántotta a lelkiismeretemet, mert én az életet nagyon szerettem, és sokra becsülöm… Alkati hiperérzékenységem akasztott el az írásban.«” 

Az alkotókedv összegyűjtött versei 1968-as megjelenésével tér vissza. ,,Őszikéi”-vel, a Hattyúének című verskötettel jelentkezik, amelyben, „ha nem is mindig a régi versek erejével, az öregkor és a megújulást hordozó ifjúság harmóniáját hirdette.” 

A továbbiakban a költő irodalmi hagyatékának további darabjairól szólt a méltató, egyebek mellett a Hittel a mélységek felett című, 1944–45-ös lágernaplót említve, amely az alkotó unokája, Kissné dr. Olosz Klára gondozásában jelent meg. Az emlékidézés első ,,felvonását” középkori és reneszánsz dallamok, Bíró Zsuzsanna hárfa-, Molnár Johanna brácsa-, Szöllősi Katalin hegedű- és Gáspár–Barra Áron gitárjátéka követte, majd Kilyén László színművész hangján maga a költő szólalt meg. 

Nagy Attila a második kötet címadó versét, a Barlanghomályt olvasta fel, rövid méltatásában pedig letisztult, modern lírának nevezte Olosz Lajos alkotóművészetét, amelyre nagyon hatottak az olasz költők, a hermetizmus.

– Nem ismertem még egy annyira fegyelmezett költőt, mint ő, erről személyesen is meggyőződtem – jegyezte meg az est házigazdája. 

A festő és a szobrász kezével

A művészi pillanatok sorát a hagyományos örmény hangszeren, a dudukon játszó Ősz Domokos zárta, majd újra Szabó Zsolt vette át a szót, a kortárs Olosz Lajos-értékelésekből nyújtva ízelítőt. Az irodalomtörténész elsőként Jancsó Bélának a Vasárnapi Újság 1923. évi 32-es számában megjelent sorait olvasta fel, amelyek a költő első kötetet méltatják. „Reményik Sándor baráti keze is kellett ahhoz, hogy a szürkeséget feltépve megmutassa igazibb arcát nekünk. Az ő ösztönzésére írt a Pásztortűzbe, s tizenkét év poétai termése itt van előttünk a Gladiátorarc című kötetében.” Jancsó szerint „az Olosz-vers formája: erős, kemény festői színek, különös, egyéni versforma, mely a gondolat és hangulat szerint váltakozik. Súlyos, plasztikus képek. Tehát festői és szobrászi, szemben a modern lírikusok legtöbbjével, akiknek formája zenei…”

A második Olosz-kötetről Szentimrei Jenőnek a Korunk 1926. évi 10-es számában a Barlanghomály című kötetről publikált értékelését hallhattuk. „Kemény, dermesztő kontrasztokra építi egy-egy versét – írja Szentimrei –, hogy annál finomabban és élesebben megfogja a kifejezés egyedül lehetséges formáját.” A pályatárs a továbbiakban Jancsóhoz hasonlóan a szobrászművész alkotásaival rokonítja Olosz Lajos verseit, majd klasszicizmusának lényegét taglalja, amely elsősorban témáiban, másrészt a versek teljes zártságában és a monumentálisra törekvésben jut kifejezésre. „Tömegköltő nem lesz belőle egyhamar, mert időbe kerül, míg a tömegek utolérik. De magános, komorfényű csillagként nyilván kell őt tartani a magyar poézis csillagrendszerében” – jut végső következtetésre Szentimrei Jenő. 

Az utolsó méltatás a fiatal költőtársé, Dsida Jenőé, aki az Erdélyi Helikon 1931. évi 10-es számában szintén a Barlanghomályról szól. „A kötetbe foglalt 50 versnek csaknem mindegyike miniatűr remeklés (..) Alig van magyar költő, aki olyan tudatosan, biztosan és tömören tudna rajzolni, építeni, mint Olosz Lajos. (…) Csaknem minden versnek megvan a maga arisztokratikus, halk poénje, amely azonban határozott: eddig a vers, idáig akartam eljutni és nem tovább… Az olvasó kalandja tulajdonképpen csak ezeknél az utolsó soroknál kezdődik: trambulin mindegyik, amelyről végtelen vizekbe kell ugrania az olvasónak. Robbanószerkezet, mely holdrakétát hajít az űrbe…”

„…ingyen kegyelemből, mégis”

Az irodalomtörténész értekezése után Nagy Attila a Gladiátorarc című verset olvasta fel, majd két Olosz-levelet hallhattak a jelenlevők: a Molter Károlynak címzettet – amelyben a kortárs úgynevezett irodalmárok negatív kritikájáról, a „meg nem értés vastag keresztmetszetéről” ír a költő –, és a lágerből fiainak küldött, istenhitéről tanúskodó sorokat.

A továbbiakban Brinzan-Antal Krisztina az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület üdvözlő levelét olvasta fel, megköszönve az Olosz-hagyatékot az EMKE-nek átadó leszármazottak bizalmát. Az est utolsó mozzanata, a költőről 1971-ben készült videófelvétel lejátszása előtt Nagy Attila elárulta, hogy Székely János mellett Olosz Lajos volt a versei első bírálója, aki a költői pályán való elindulásban biztatta. 

Az együttlét végén az Aranyszalagtárban őrzött felvételről maga a költő üzent: „Ha végigtekintek az egész életemen, és azt próbálom levonni belőle, ami a legsűrítettebb lényege volt ennek az életnek, talán ezzel a négy sorral tudom legtalálóbban kifejezni: Bocsánatot kérek az egyetlen élettől, / akit annyit gyaláztam, sokszor okkal, / és aki megajándékozott ingyen kegyelemből mégis / szépségekkel és jóságokkal.”

Nagy Székely Ildikó, www.e-nepujsag.ro, 2021. szeptember 3.