Fábry-díjat kapott Muzsnay Árpád

Muzsnay Árpád több mint három évtizedes közművelődési tevékenységét Fábry Zoltán-díjjal ismerték el — a díjat a Kárpát-medence magyarságának összefogásáért tevékenykedő, nem szlovákiai személynek ítéli oda a Csemadok, a felvidéki magyarság legnagyobb kulturális szervezete.

Hagyománnyá vált, hogy minden évben, a magyar kultúra napján a felvidéki magyarság központi rendezvényének otthont adó Galántán a Csemadok egy nagyszabású ünnepségen elismerésben részesíti mindazokat, akik egyrészt sokat tettek a felvidéki magyar kulturális élet felvirágoztatásáért, másrészt az egyesület örökös díszelnökéről elnevezett Fábry Zoltán-díjat a Kárpát-medence magyarságának összefogásáért tevékenykedő, nem szlovákiai személy kapja meg — idén ezzel az elismeréssel Muzsnay Árpád, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) hosszú ideig alelnökének, jelenleg főtanácsosának munkásságát méltányolták. A járványhelyzet miatt a rendezvényt és díjátadó gálást sajnos nem tarthatják meg eredeti időpontján és helyszínén, de úgy tervezik, hogy június elején, a nemzeti összetartozás napi ünnepség keretében ejtik meg a díj ünnepélyes átadását Éberhardon.

„Az egyesületi eszme az emberek között a legnagyobb, és egyben legszelídebb erő és hatalom — írta egykor Széchenyi István. Az egyesületek, társulatok feladata, hogy alapítóik érdekeit képviseljék. A nemzeti kisebbség életében az egyesületek biztosítják az összetartozás, a kultúra, az identitástudat megőrzésének alapfeltételeit, betöltve ezzel az őrtűznek szerepét. Őrtűz, mely ég, messze látszik fáklyaként az éjszakában” — vallja Görföl Jenő, a Csemadok országos titkára, azé a több mint hét évtizede alapított Csemadoké, amely elődjének tekinti az EMKÉ-nél két évvel korábban létrejött Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesületet (FEMKE) is.

A díjazottak kérdeztük

– Muzsnay Árpád, az EMKE volt alelnöke, jelenlegi főtanácsosa is régóta kapcsolatban van a Csemadokkal, de hogyan és mikor kezdődött ez az együttműködés és hol tart ma?

— Részemről a Csemadokkal, Felvidék művelődési életével, az azt irányító személyekkel való együttműködés megelőzi az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület hivatalos, protokoll kapcsolatfelvételét. Még azt is állíthatom — Szatmárnémeti helyzetére, az országhatár közelségére hivatkozva —, hogy bizonyos fokig „terepelőkészítést” végeztem a szatmári magyar művelődési szervezetekkel karöltve, közösen, hiszen a szomszédos Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, a felvidéki Kassa, valamint a kárpátaljai Beregszász és vonzáskörzete szinte az 1989-es romániai változásokat követő napokban rögtön kereste a kapcsolatfelvételt egymással, ami aztán majd az EMKE 1991-es újraalakulását követően intézményesült is. 1990 ugyanis az új élet hajnala, az akkor tág, korlátlannak hitt lehetőségek keresése mellett a Kárpát-medence magyar lakta területei, így a felvidéki kulturális élet számára is megnyitotta, felélesztette az addigi hivatalos kultúrpolitika által kevésbé népszerűsített partiumi történelmi és művelődési élet iránti érdeklődést. Mivel mi magunk is érzetük addigi mostoha helyzetünk hátrányait, igyekeztünk megmutatni magunkat, hogy „látva lássanak”. Felvidéki sorstársainknak könnyítettük a határátkelést, az itteni valóságban való biztos mozgást, ők pedig érdeklődéssel fogadták terveinket, „kínálatainkat” akár az 1990-es esztendőtől Kölcsey szülőfalujában rendszeresen sorra kerülő megemlékezésekről — akkor épp a költő születésének bicentenáriumi évfordulója volt — az Adyt idéző novemberi érmindszenti zarándoklatokról, vagy a térség Petőfi-, és Rákóczi-emlékei ápolásáról lett légyen szó. Külön segítséget jelentettek a Borsod-Abaúj-Zemplén megye művelődési életét irányítói, személy szerint Bányiczki Lászlóné Marika által életre hívott és szorgalmazott évenkénti Dialógus találkozók, melyeken a térség négy országának magyar művelődési szervezeteinek képviselői személyes ismeretségeket köthettek, „első kézből” tájékozódhattak egymás törekvéseiről, sikereiről, és sok esetben az utaztatásban besegítő miskolciaknak köszönhetően a közös részvételről is megállapodhattak. Kezdetben sok függött a személyes kapcsolatoktól, az adódó lehetőségek felismerésén. A magam szempontjából sokat köszönhetek az Anyanyelvi Konferencia akkori vezetőjének, a Kárpát-medence magyar művelődési élete valódi „utazó nagykövetének”, Pomogáts Bélának — több felvidéki mai jóbarátommal ő ismertetett meg, hozott össze bennünket, például a Magyarok Világszövetsége akkori alelnökével, Dobos Lászlóval és munkatársával, Pogány Erzsébettel. Így most visszaemlékezve megható, szinte romantikus az azóta élő, erősödő és terebélyesedő kapcsolatok megszületésének sora. A kassai Máté Lászlóval például az országhatárnál „futottunk” össze — ma is nevetgélve emlékezünk a történtekre… De számomra többek között nagy élmény volt Szenc meglátogatása, vagy Kassán a Kazinczy Napokon való részvétel. Egyetemista koromban ugyanis Jancsó Elemér külön kurzusát hallgattam egy évig a hozzánk közeli Érsemjénben született, az ottani nyelvjárást egységesítő törekvéseiben messze felhasználó nyelvújítónk gazdag levelezéséről. Professzorom Kazinczy munkásságából induló szellemtörténeti párhuzamai értették, hozták még közelebb hozzám a Kárpát-medence egészének magyar irodalmát, az akkori haza különböző tájain élő és alkotó egyéniségeinek változatos és mégis egy irányt követő törekvéseit. Kolár Péter révén ugyanakkor a kassai színházi világba is betekintést nyerhettem, részese lehettem a Thália új székhelye ünnepi átadásának. De hadd tegyek említést a Köteles Lászlóval máig élő kapcsolatról, Füzék Erzsébet, Boda Ferenc, Mézes Rudolf, Z. Urbán Aladár ismeretségéről, meg arról, hogy ezen barátságoknak köszönhetően láthattuk vendégül nagyon sok általam (így az EMKE égisze alatt) szervezett rendezvényen a felvidéki magyar élet kiválóságainak sorát. Hiszen ünnepi szónokaink, előadóink között az említett Köteles László és Kolár Péter mellett olyan személyiségek jelenlétével is büszkélkedhettünk, mint Duray Miklós, Duka Zólyomi Árpád, Jakubecz László, vagy épp Hrubik Béla. Akivel ismeretségünknek, együttgondolkodásunknak köszönhetően kétszer is Ipolynyék meghívottja lehettem, s az öt esztendővel ezelőtti látogatásom nem kisebb lehetőséget teremtett számomra, mint távoli nagybátyám 1956-os — sajnos! — mindmáig kiadatlan naplója ismertetése, annak a magyarországi október eseményeivel kapcsolatos feljegyzései folyóiratban történt hézagos közlése.

Kötő József elnöksége idején az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Csemadokkal való kapcsolata intézményesült — s véleményem szerint a Magyar Házak programját tekintve példaértékűnek mondható. A világjárvány előtti, pillanatnyilag függőben maradt teendők pedig csak erősíthetik, színesíthetik, nagyon sok konkrét tartalommal tölthetik meg a most szunnyadó, szinte kizárólag virtuálisan létező kapcsolatokat.

— Miként értékeli, hogy idén önnek ítélték oda a Fábry Zoltán-díjat?

— Elsősorban megható gesztuskén, nem hiszem ugyanis, hogy lehetett-e volna megtisztelőbb és jobb alkalmat találni arra, hogy sokszínű, de mégis egységes kultúránk Kölcsey Hymnusa végleges megfogalmazása által szentesített napjára emlékezve részesüljek elismerésben. Külön köszönet ezért a javaslattevőknek és az azt megszavazóknak épp úgy, mint a Felvidék általam annyiszor csodált és annyira szeretett, közös történelmünkhöz, valamint a magyar kultúra szépségéhez és gazdagodásához sokban hozzájáruló lakosainak. Hiszen Pozsony Kölcsey Ference mellett — mert az övé is! — most ott visszhangzik bennem a zólyomi Balassi Bálint, a Kassán a partiumi anyanyelvét nyelvújító reformjai alapjául tekintő Kazinczy Ferenc, az alsósztregovai Madách Imre, a szklabonyai Mikszáth Kálmán, a Csitári Hegyek alját és Galántát népdalgyűjtésével és táncával világhírűvé tett — a földkerekség egészén a zenei anyanyelv, a nemzeti kultúrák és hagyományok fontosságát elismertető Kodály Zoltán; felelevenedve emlékezetemben egyik nagyon kedvelt tanárom, Balogh Edgárnak a „sarlósokról” és az őket Ady- és Kölcsey- kultuszukban messzemenően támogató — szintén összmagyarságban gondolkodó —, a kolozsvári Korunk mindkét sorozatával szoros kapcsolatot ápoló Fábry Zoltán. De hogy egyszerű, nagyon személyes dolgot említsek: kiskereskedő szatmári nagyapám szülővárosom egyik múlt század eleji újságjában megjelent apróhirdetése is a Felvidék és a Partium, a Kárpát-medence lakóinak szoros kapcsolatáról győzött meg. Üzletében — így reklámozta — naponta friss kassai virsli és sonka kapható. A gazdasági, kulturális és személyes kapcsolatok mély gyökerekig nyúló és ható célszerű visszaállítása, azok állandó erősítése feladatként állt mindig előttem.

Az indoklás szerint ezt a kitüntetést a Kárpát-medence magyarságának összefogásáért tevékenykedő, nem szlovákiai személy kaphatja meg — elismeréseként fogadom el és veszem át a több mint három évtizedet meghaladó közművelődési tevékenységem jutalmaként, elsősorban is azok felvidéki vonatkozásaiért, amelyek Az élő Rákóczi szatmári és majtényi, a sződemeteri Kölcsey, az erdődi, szatmári és nagykárolyi Petőfi, a novemberi érmindszenti Ady-megemlékezések, valamint a kisebbségi politikai életünk gondjait boncolgató Jakabffy Napok által az összmagyar színes, változatos és mégis egységes kulturális és történelmi örökség országhatárokon átívelő népszerűsítését szolgálják. Gazdag, sokakat érdeklő hagyomány birtokosa a szülőföldünk, azzal kellően sáfárkodni nemzeti kötelesség! Megtisztelő, hogy munkámat messzi vidékeken is figyelemmel kísérik, támogatják és elismerik. Kisebbségiként azonban szokatlan, hogy „kívülállók” is felfigyelnek az értékteremtésre. Hiszen jogos és természetes elvárás lehetne, hogy az országot alkotó többségi nemzet által vezetett kormány művelődési tárcája is érdemben értékelje — s ez a megállapítás ugyanúgy érvényes a Csemadokra, amely az elmúlt több mint hetven esztendő eredményes munkájával Szlovákia egésze szellemi öröksége egy részének őrzője- és éltetője, mint romániai vonatkozásban én is akár Ady Endrére, Dsida Jenőre, Kölcsey Ferencre, Páskándi Gézára, Szilágyi Domokosra, vagy kultúránk bármelyik (esetemben) Szatmárhoz és térségéhez kötődő kiváló alkotójáról — mindazokról a rendezvényekről, melyeket az EMKE égisze alatt én, vagy különböző szervezetek irányítása alatt mások sikerrel szerveznek.

— Maga a járvány és a korlátozások is sok mindent — tervet, elképzelést — fölülírnak. Hogyan tovább?

— A múlt a jövő záloga. Nagy változások előtt állunk — ezt állítja mindenki, s hiszem én is. A világjárvány lecsengését követően — alkalmazkodva a realitásokhoz — mihamarabb meg kell találni a folytatás járható útjait. Nemzeti és kisebbségi létünk egyaránt bizonyítja, hogy kultúránk szerves éltetése nélkül elképzelhetetlen a jövő. Vonatkozik ez a Felvidékre, Erdélyre, a Partiumra, Kárpátaljára — a Kárpát-medence általunk is lakott bármelyik térségére, vidékére. A talpra állásban, az újraindulásban — gondoljunk csak a 90-es évek romániai változásait közvetlenül követő időkre — a művelődési élet megélénkülése adta a biztos fogódzót és támaszt. Közös kultúránk tudatos éltetése pedig önérzetünk és összetartozásunk erősödését is segíti. El-elkeseredem néha azon, ami ma van — vagyis: azon, ami nincs… Mert pillanatnyilag szinte tétlenségre vagyunk kárhoztatva… A redőnyt lehúzni azonban nem szabad! Az idén esedékes rendezvényekre gondolva — tervezgetve a szeptembert követő, remélhető újraéledést — a kultúra reneszánszában reménykedek, bízom. Itt kopogtat a küszöbön egy négyesztendős — hitem szerint az összmagyar és a nagyvilág szempontjából egyaránt jelentős — Petőfi-emlékezés-sorozat, amelynek csúcspontja a 2023-as születési bicentenáriumi évforduló lesz. Annak előkészítésében, nyitányában Szatmárnak jelentős szerepe lehet. Csak élnünk kell vele. Kiskőrösi barátaimmal szoktam élcelődni, célozgatni arra, hogy ők még századokig elvitatkozhatnak azon: költőnk náluk, Kiskunfélegyházán, vagy máshol született-e. Azt azonban senki sem kérdőjelezheti meg, hogy a „feleségek feleségét” Nagykárolyban ismerte meg és Erdődön mondták ki mindketten a boldogító igent. Idén lesz 175 éve Szendrey Júlia és Petőfi Sándor megismerkedésének, jövőre pedig házasságkötésük kerek évfordulója — megelőzve a költő születése 200., majd a halála (vagy eltűnése) ugyancsak közelgő 175. évfordulóját. A házasságnak a Felvidékhez is sok köze van — hiszen az erdődi eljegyzésre jövet 1847 nyarán útba ejtette Bejét, meglátogatta Tompa Mihályt, majd Királyhelmec érintésével utazott tovább. Állandó kapcsolatban állt ugyanakkor előbbi felvidéki barátaival, köztük az utazásairól részletesen tájékoztatott Kerényi Frigyessel. A szerelmes költő kapcsolatainak, útvonalának feltérképezése, ismertetése közösen elvégzendő feladatok sorára figyelmeztethet bennünket. Útikalauz, prózai és lírai alkotások gyűjteményes kötete, tanulmányok sora láthat napvilágot… Továbbra is egymást támogatva.

www.frissujsag.ro, 2021. január 24.