ERDÉLYI MAGYAR KÖZMŰVELŐDÉSI EGYESÜLET
SOCIETATEA MAGHIARĂ DE CULTURĂ DIN TRANSILVANIA
HUNGARIAN CULTURAL SOCIETY OF TRANSYLVANIA

RO–400183 Kolozsvár, Lázár u. 30., Kolozs m.
RO–400183 Cluj, str. Gheorghe Lazăr nr. 30., jud. Cluj
Telefon/fax: +40 264 434110,  emke.oe@gmail.com

Címlap

M. Makkai Piroska fametszetei

Forrás: 
Művelődés, 2013. december
GyMAE Facebook like: 
GyMAE Facebook like
Aktuális banner: 
Aktuális banner
GyMAE sajtóvisszhang: 
GyMAE sajtóvisszhang

Medve Makkai Piroska óriási életmûvet: festmények, fametszetek, dúcok, grafikák, írások, 1930-tól haláláig rendszeresen vezetett naplók tucatját és gazdag dokumentációt hagyott hátra. Célunk, hogy újra a köztudatba emeljük emlékét és megismertessük sajátos képi világát a számára mindig a hazát, a bölcsõt jelentõ Erdélyben, de Magyarországon és szerte a világban is. „Csak a sikerrõl kellett lemondanom. Az élet nem kényszerített vakságra, ezért hálás vagyok Neki, hogy fél évszázadon keresztül kínoztak az összeütközések. A jelenség mindig ellentmondott a lényegnek, az érzés a formának, a valóság az áhítatnak. De a fekete nálam egyensúlyban maradt a fehérrel. Magam alázkodtam, hogy ne alázzanak, szegény maradtam, hogy ne raboljanak ki. Be kellett látnom, hogy egy élet alatt olyan sötétségbõl, a bánya mélyérõl nem juthatok a csúcsra. A napsütésre. A gyermekeim és unokáim folytatják utamat. Azért jöttek a világra” – vallja a mûvész életrajzsorozata befejezõ képéhez írt kísérõszövegében. Nos, mi ezt megértettük és eszerint cselekszünk.

Sok mûvésznél látjuk, hogy önmagukat keresve, életük során rengeteg önarcképet festenek. Medve Makkai Piroska nem önarcképeket festett, hanem életrajzsorozatokat metszett. Ezekbõl ismerjük meg életét, mûvészetét, világképét és világlátását. Medve Makkai Piroska élete regénybe illõ, sok drámai fordulattal, tragikus elemekkel, ismert helyszínekkel és hõsökkel. Dományban született, egy Zsil-völgyi bányatelepülésen, 1910-ben, akkor még Magyarországon. Kisgyermekként élte meg az elsõ világháború borzalmait, amelyek mély képeket hagytak lelkében. Édesapja bányász volt, akit politikai nézetei és agitátori magatartása miatt bebörtönöztek, majd tüdõbajban meghalt. Piroska korán félárván maradt három testvérével. De ez a bányászsors, ez a bátor kiállás a társak felemeléséért, a harc a körülmények javításáért, a kemény munka a szegény sorból való kiemelkedésért – ez vált az M. Makkai példaképévé egész életére.

A mûvészet vonzása már kisgyermek korában jelentkezett, mindig festeni akart, pedig egy nagyon szegény képi világba született. Festményt csak cseperedõ leány korában látott a zárdában, a templomokban, ott is szentképek formájában. Benne viszont dúltak a képek, a víziók, amelyek kikívánkoztak. Ugye, azt mondják, hogy a mûvészethez kell egy kis tehetség és annál több megfeszített munka. Ez igaz, de tehetség hajtja a mûvészt. Hogyan kerülhetett volna másképp egy fiatal, életének 18. évét még be sem töltött leány az eldugott, szegény bányavidékrõl Kolozsvárra, a Szépmûvészeti Akadémiára, ha nem kivételes tehetsége folytán, ahová elõképzettség nélkül, minden szabályt mellõzve egyetlen rajza alapján vették fel a román mûvész-tanárok. 1933-ban a végzõsök kiállítását méltatva, sokan Makkai Piroskát látták a legtehetségesebbnek és legígéretesebbnek. De rajztanári állást nem kapott, hanem a kolozsvári Irisz gyárban lett porcelánfestõ. Az 1934-1935-ös tanévre viszont ösztöndíjat kapott a budapesti Képzõmûvészeti Fõiskolára, ahol Varga Lajos Nándor grafikai osztályába került. Tõle, a legjobb mestertõl tanulta meg a fametszés technikáját, és bejárta Európa fontos mûvészi központjait: Párizst, Rómát, Berlint. Rajzban és írásban mindvégig naplót vezetett. Óriási élmény volt számomra, amikor korai naplóit forgatva ráakadtam a szamár motívumra. Ezt az Életrajz-sorozatában, mint a Mûvészet megtestesítõjét látjuk, ahogy trónol és várja az áldozat-bemutatásokat. Ez a szamár a párizsi katedrális egyik oszlopáról nézett le, és döbbenetes hatással lehetett rá, hisz ennek a magasan trónoló szamárnak a képe kísérte és kísértette végig a továbbiakban: az elérhetetlen tökéletessége a mûvészetnek, amit lehetetlen kielégíteni, elvárásainak lehetetlen megfelelni, amely a végén csak rávigyorodik a mûvészre, és annyit mond: nem elég.

1935 õszén rajztanári kinevezést kapott a nagyváradi leánygimnáziumba. Ott volt elsõ egyéni kiállítása is: egyetlen éjszakára állította ki akvarelljeit az újságíróklubban, s reggelig minden képét megvásárolták.

Majd férjhez ment és három gyermeknek adott életet. Eközben folyamatosan festett, tanított, fametszeteket rajzolt-vésett, alkotott. 1943-ban megjelent Kolozsváron Az asszony címû, 26 metszetet tartalmazó albuma az „örök Mellékszereplõrõl”, ahogyan az elõszót író Szabédi László nevezi a megértéssel és szeretettel ábrázolt fáradhatatlan anyákat, feleségeket.

Makkai Piroska életében és munkájában központi szerepet tölt be az Asszony. Nem a nõ, ahogy azt a férfiak mûvészetében látjuk, hanem az Asszony: a fáradhatatlan anya és feleség. Ebben a szerepükben az asszonyok egyenrangúak, megértik egymást, közös nyelvük van: a szeretet. Ezt a sajátos asszonyi vonást a férfiak sosem fogják tudni megérteni, mert ebben az asszonyi szerepben nem számít a származás, a rang, a külsõségek, mert a gondok, a felelõsség és a cél közös. Makkai Piroska nem csak mûvészetében állított örök emléket az Asszonynak, hanem a közéletben is aktív szerepet vállalt értük: asszonyszövetséget alapított, a háború dúlta világban, a szegény sorban iskolát hozott létre magyar és román gyermekek számára, akiket õ tanított írásra-olvasásra, és ajtaja mindig nyitva állt asszonytársai elõtt.

„A föld újra friss vért kíván” – fûzi magyarázatként Életrajz-sorozatának következõ képéhez, a második világháború kitörésére utalva. Az értelmetlen háború elvette tõle fiatal férjét. Három gyermekének édesapját szibériai fogságba hurcolták, és évekig nem kapott róla hírt. 1944-ben, a háború kényszerítette menekülés végállomásaként Nagybányán telepedett le, ahol megkapta Thorma János mûteremlakását. Többedmagával újraszervezték a nagybányai festõiskolát, festeni tanította a tehetséges magyar és román fiatalokat – több tanítványából lett ismert, neves mûvész –, itt talált rá újra a festés örömére. Rendszeresen kiállított Nagybányán, Erdély nagyvárosaiban, Bukarestben országos tárlatokon. Állami megrendeléseket kapott – és persze kultúrpolitikai irányítást a szocialista realizmus szellemében, aminek mérsékelt sikerrel volt képes eleget tenni. Naplójában olvastam, hogy mennyire boldog volt egyik nagyszabású állami megrendelésével, mivel abból új cipõket vásárolhatott gyermekeinek. Számos egyéni tárlata közül talán legnagyobb örömére szolgált, hogy a Zsil-völgyi Lupény városában, ahol hajdan aknász volt az édesapja, 1954-ben õ rendezhette a legeslegelsõ kiállítást, s a látogatók között akadtak, akik még emlékeztek a családjára, s arra a kicsi lányra…

1955-ben értesítést kapott: halottnak tudott férjét rehabilitálta a Szovjetunió a kolimai rabtáborból mint magyar hadifoglyot, és hazahozták Magyarországra. 1956-ban gyermekeivel Budapestre utazott, kérték és megkapták a magyar állampolgárságot, s megadatott az újraegyesült családnak az egyetlen kegy a sorstól: részesei lehettek az 1956-os forradalom világ csodálta élményeinek. Nagyon érdekes, hogy Életrajzaiban mindig eddig a pontig ért el, utána talán belsõ emigrációba került, sosem érezte teljesen otthon magát, pedig tanított, publikált, rendszeresen kiállított, díjakat kapott. De õ nem erre az elismerésre vágyott. Számára az erdélyi ember, az erdélyi tájak jelentették az otthont. A legnagyobb örömöt számára nem az jelentette, hogy Budapesten állíthatott ki, hanem hogy Lupényban, ahol gyermek volt, egy eldugott kicsi bányászvárosban szervezhette meg az elsõ kiállítást.

Makkai Piroska mindig festõ szeretett volna lenni, nagyon szerette a színeket. De belsõ képi világához a legjobb kifejezõeszköznek a fametszés bizonyult. Ebben tudta adni õszintén és zseniálisan önmagát, a fába tudta leginkább belevésni fájdalmát és néha örömeit is. Nem tehetem meg, hogy ne említsem meg: az európai mûvészettörténetben létezik még egy ilyen asszonymûvész, akit a szenvedés, a lelki fájdalom és a belsõ intenzív képek ugyancsak a fametszés mûvészetéhez vezettek. Käthe Kollwitz õ, azzal a különbséggel, hogy neki Berlinben emlékháza van. Miért épp a fametszés? Ennek több oka is van. A fametszés az egyik legrégebbi mûvészeti eljárás. Fa mindig akad, kicsi, kéznél van, bárhol, akár a háború borzalmai elõli menekülés közben is mûvelhetõ, nem szükséges hozzá tágas, világos mûterem. Ugyanakkor igazi mesterség, pontosságot, odafigyelést, magas szintû szakmai tudást, kitartást és kemény munkát jelent. És a fából kiindulva születik meg a kép. Minden fafelületnek vannak rejtett képei, erezete, vannak bogok rajta, az avatott mûvész pedig ezeket ajándéknak veszi, és felhasználja képeiben. A fára felrajzolják a képet, majd szépen, lassan, egyre mélyebbre haladva kivésik. A vésett vonalat már nem lehet javítani. Akár az életben: ami megtörtént, már nem lehet visszafordítani. Erre a kifaragott dúcra viszik fel rolnival a festéket, majd ráhelyezik a papírt, és kanállal préselik. Hosszadalmas eljárás és nem tudni, mi a vége. „A metszett fán a nyomás után minden fordítva jön ki. Jelképnek láttam, ez a világ igazsága” – mondja egy vele készült interjúban a mûvész. Ez a szamár fintora. Ugyanakkor a fekete-fehér világa az állandó és feloldhatatlan kontrasztja miatt hihetetlenül kifejezõ. A megadott fa véges, ebbe kell beszorítani egy egész mondanivalót.

Képei, akár Bartók mûvei, szigorúan megszerkesztett formába öntött motívumok és gondolatok kavalkádja. Látszatharmóniába öntött diszharmónia. A megérthetetlen, öntörvényû világ, kis emberi lét rendbe szorítása. Mûvészi egyensúlyozás a szétbomlás határán.

Makkai Piroska témaként sokszor a fájdalmában egyedül maradt zsenit, a szenvedõ alkotót jeleníti meg. Életüket boncolgatva, magyarázva önmaga kérdéseire keresi a választ. Makkai Piroska hagyatékában kutakodva találtam rá Csoóri Sándornak a Fájdalmak ürügyén c. rövid eszmefuttatására, ami találó kulcs Makkai Piroska mûvészetéhez, és mûvészi létéhez is: „Van fejfájás, gyomorfájás, idegfájás, lelki fájdalom, világfájdalom. Csak én-fájdalom nincs, holott minden szaggatást, hasogatást, ájulásba döntõ szenvedést az egyén visel el. Fájok, tehát vagyok, írja egyik verse alá Illyés Gyula átalakítva a racionalista Descartes jelmondatát. Tudom, hogy sem a descartes-i, sem az illyési nem kizárólagos igazság, de számomra az illyési a súlyosabb. A gondolat lehet akkora, mint a világ, de a fájdalom még nagyobb is lehet. Az igazi éleslátók tehát nem a logikus elmék, akik agyukkal, hanem a szenvedõk, akik egész létükkel gondolkodnak. Önismeret nélkül pedig a világ homályban marad. A legnagyobb önismeretre pedig a fájdalom tanítja meg az embert, mert átháríthatatlan, s egyetemességével együtt is mindig személyes.”

Makkai Piroska mûvészetét egyetlen stílusba sem lehet besorolni, mert mondanivalója függvényé-ben lavíroz az absztrakt és a realista megjelenítés között. Errõl a kettõsségrõl így vall egy vele készült interjúban: „Általában kényelmesebb nem elvonatkoztatni, hanem élvezni a kitermelt dolgokat. De mûvészet nem jöhet létre absztrakció nélkül. Minden mûvészet absztrakt. Az elvont gondolat ad formát még az egyszerû tárgyaknak is. S a piramisok sem emelkedhetnek az ég felé, ha nem az absztrakt matematikai számítások tartanák egyensúlyban”.

Makkai Piroska mûvészete túlnõ erdélyi mivoltán, képi nyelvezete univerzális, témái, annak ellenére, hogy konkrét erdélyi vagy magyar témák, mégis az egyetemes ember, mûvész témái. Éppen ezért, reméljük elég idõ eltelt ahhoz, hogy megszeressük, emlékét felelevenítsük.

Makkai Piroska intellektuális mûvész volt, mindig jól megszerkesztett sorozatokban gondolkodott.

A vándorkiállításán pár sorozatából adunk ízelítõt. Látható az Életrajz, az Asszony, az Apa és a Fiú, illetve a két Bolyai, a Bartók-sorozat egy része és egy absztrakt munkáiból egy válogatás. Az elsõ állomáson, az Erdélyi Magyar Közmûvelõdési Egyesület Györkös Mányi Albert Emlékházában, Kolozsváron 2013. október 2-a és 22-e között volt látható a kiállítás. A következõ állomás 2013. december 10-e és 2014. január 10-e között a nagybányai Teleki–Magyar Ház, majd a Zsil-völgye, ahol másik unokahúgának, Gáspár Barra Rékának adjuk át a stafétabotot. És szeretnénk, ha itt nem érne véget, hanem a kiállítás gyarapodna és bejárna országot-világot. Elhatároztuk, hogy az M. Makkai Piroska hagyatékában fennmaradt dúcokból nyomatokat készítünk. Erre létrehoztunk egy honlapot, ahol a Makkai Piroska mûvészetét kedvelõk fametszetet rendelhetnek (www.facebook.com/M.Makkai.Piroska/info).


D. Makkai Réka, Művelődés, 2013. december





Támogatóink

Médiapartnerek

Erdélyi Magyar Televizió

Ajánljuk


© 2009, EMKE, Belépés