A kolozsvári Polis Könyvkiadó 2015. június 4-én, csütörtökön délután 6 órakor bemutatja legújabb kiadványait.
A bemutatásra kerülő művek:
- Manas Teodor Mert gyűlölik egymást. Regény. Fűzött, 362 lap.
- Pál Emese Örmény katolikus templomi berendezések Erdélyben. Művészettörténeti album. Kötött, 280 lap, 183 fekete-fehér és 27 színes képpel. Az Erdélyi Múzeum-Egyesülettel közös kiadás.
- Péter Sándor apa és fia két világháborúja. I. Csíksomlyótól Berezovkáig (1914-1918) – Vert hadak útján(1944-1945). Fűzött, 256 lap, 36 képpel és térképpel.
A köteteket bemutatja Jancsik Pál, Kovács Zsolt és Dávid Gyula.
***
Manas Teodor: Mert gyűlölik egymást.
„Remélem, nem vagyok tapintatlan – írta róla Jancsik Pál - , ha elárulom, hogy a kissé fura hangzású név írói álnév. A mű különben úgy terebélyesedett regénnyé, hogy a „Drága nénikém”-nek címzett, nem misszilis, költött levelek száma lassan elérte a hatvanat…
Nem véletlen, hogy a levelekbeli-regéybeli főszereplő neve Kelemen/Klemens – egyenes utalásként Mikes Kelemre és leveleskönyvére. Régi hagyományt elevenít föl, újít meg ezzel a szerző, s ez a regényforma lehetővé teszi számára az idősíkok változtatását is…
A mikrorealizmus csodája ez a könyv, mondhatnám, ha ez a summás kijelentés jelenthetne valamit az olvasónak. Ahhoz tényleg el kell olvasni, hogy lássa az ember, mit takar ez a kifejezés: az illatok, szagok, a színek, a formák, az ízek, a hangok, a hangulatok ezernyi változatát. Hogy mi mindent volt képes rögzíteni, elraktározni a gyermeki lélek (a bántások, sérülések megannyi árnyalatát is), és aztán annyi év után reprodukálni, művészi formába foglalni mindezt…
A „mikróban” benne van a „makró” is. Az egyéni, magánéleti, családi szenvedésekben, sérelmekben, gyűlölködésben, konfliktusokban benne vannak, tükröződnek a társadalmi bajok, problémák. Tipikus „erdélyi világnak” nevezi a hátszöveg írója azt a tablót, amely a főhős önvizsgálatának, viviszekciójának a során elevenedik meg.”
(Szabadság, 2015. március 20.)
x
Pál Emese: Örmény katolikus templomi berendezések Erdélyben.
A 17. század második felében, Erdélyben új hazára lelt örményeknek négy településen sikerült templomot építeniük: Szamosújváron, Erzsébetvároson Gyergyószentmiklóson és Csíkszépvízen.
E templomok előtt állva, berendezésüket szemlélve, csaknem mindenkiben ugyanaz a kérdés merül fel: Mi ebben az örmény? Néhány olvasatlan felirat, néhány „idegen” szent magára vonja a figyelmüket, de azon kívül a magyarországi barokk egyházművészetéből jól ismert megoldásokkal találkozunk.
Milyen értelemben beszélhetünk akkor örmény művészetről Erdélyben? Mit értünk örmény művészeten? Örmény festők munkáit? Vagy örmény megrendelők támogatásával született alkotásokat? Az örmény ikonográfia jellegzetességeit keressük? Kik alkották őket? Miben hasonlítanak és miben térnek el az örmény templomokban található oltárok, festmények, szobrok az erdélyi római katolikus templomi berendezésektől? Milyen mintákat, előképeket követtek? Hogyan, milyen lépésekben és milyen mértékben ment végbe a latinizáció?
Ezekre a kérdésekre igyekszünk választ adni ebben a könyvben.
Érdemesnek tartottuk kitérni a templomok építéstörténetére is, az épületek bemutatásával pedig igyekeztünk ismertetni azt a liturgikus teret, amelyekbe az általunk részletesen tárgyalt alkotások bekerültek. Ugyancsak érdemesnek tartottuk röviden összefoglalni a képhasználat, a képekhez való viszony kérdéskörét is.
x
Péter Sándor apa és fia két világháborúja. I. Csíksomlyótól Berezovkáig (1914-1918) – Vert hadak útján(1944-1945).
Sokféle statisztika készült az első és a második világháborúról, de azt még senki sem számolta meg, hogy hány olyan magyar család volt, amelyből a férfiak mind az elsőben, mind a másodikban részt vettek. Azt meg aztán pláne nem tudjuk, van-e közöttük olyan, amelyiknek tagjai – apa és fia – egyformán megírták azt, amit átéltek.
A csíksomlyói Péter család ezek közé a kevesek közé tartozik.
Az apa, idős Péter Sándor 1914. augusztus első napjaiban vonult be a marosvásárhelyi 82-ősökhöz, még abban a hónapban, Galíciában súlyosan sebesülten orosz fogságba esett, a Bajkálon túli Berezovka fogoly-táborában raboskodott, onnan szökött meg és vergődött haza több mint két esztendő alatt a már felfordult Orosz-országon át.
A fia, ifj. Péter Sándor 1944 augusztusában lett katona: a Kolozsvár-közeli Lombi kiképzőtáborból került menet-oszlopba, a Nyírségen, a Felvidéken át, többször is szét-szóródott alakulatával Ausztriába, s ott szovjet fogságba. Kétszer is megszökött: először egy szovjet fogolymenetből, másodszor, miután, Kiskapuson román tábori csendőrök kezére került, román fogolytáborból. Hónapokkal a háború befejeződése után ért haza.
Két világháború, két élettörténet. Egymástól igencsak eltérő, de megannyi – összehasonlításra alkalmat kínáló – mozaikdarabjai annak a sorsnak, amely a magyarságnak kijutott a 20. század első felében.