Még föl sem ocsúdhatok a halál brutalitásából, a csalódottság keserű szédületéből, s egyszerre ijesztő bizonyossággal ismerem föl, hogy Györkös Mányi Albert rég készült erre a mindent lezáró gesztusra. Készült rá és következetesen átgondolta, akárha végső ecsetvonást kellene fölvinnie egy már soha be nem fejezhető vászonra.
Valójában nem akartam ráfigyelni a jelekre, amelyek pedig minduntalan megmutatták magukat, akármerre kanyarodtak szeszélyesen ugráló párbeszédeink. Akár a búvópatak, mindegyre fölbukkantak és sötét árnyékukkal körülfolyták a műterem képeit. Most már tudom, hogy a rá jellemző konoksággal ő irányította újra és újra az „azutánra” csapongó gondolatainkat. Azt hittem, ő is úgy rendezi, osztályozza, leltározza a dolgait, ahogy az idő súlyától meglegyintettek próbálnak összegezni, mérleget vonni, visszatekinteni, ahogy a fogyó idő szorításában terelődik figyelmük az elkerülhetetlen felé, ahogy tapogatják, körüljárják, barátkoznak az elfogadhatatlan gondolattal, ahogy megpróbálnak mindent előre elrendezni, hogy végül, amikor bekövetkezik, emberhez méltó nyugalommal nézhessenek szembe az ismeretlennel. Nyűgölődéseit, öreges panaszait a korral járó túlzó magára-figyelésnek tulajdonítottam, hagyakozó igyekezete korainak és fölösleges aggályoskodásnak tűnt, inkább a rendületlen szaporasággal megszülető képekre figyeltem, amelyek amúgy is derűvel, erővel és ellenállhatatlan optimizmussal ellentételezték a sorvadó test szaporodó jelzéseit. A képeinek és a képeiért élt, s valahogy elképzelhetetlen volt, hogy eljöhet az a nap, amikor nem áll már többé a festőállvány elé. A halálhír szédületében döbbent, ijedt és haragvó miértek harsognak bennem. És nincsenek elfogadható válaszaim. Aligha hihető ugyanis, hogy a betegségtől, öregségtől, magánytól való félelme erősödött föl olyannyira benne, hogy képes volt miattuk magára hagyni képeit.
A miértek zuhatagában már csak egy bizonyosság van: Györkös Mányi Albert halott; a benne lobogó isteni szikrát, akár egy pislákoló gyertyát, kioltotta. Tudom a közhelyszerű igazságot: képei tovább élnek. A képek megmaradnak, és csak a hír első döbbenetében születik a csalódott keserűség: mit érnek most már festőjük nélkül? Mit érnek a meg nem született és meg sem születhető képek nélkül?
Szobánk falán leheletfinoman csipkézett téli képe függ, az áttetsző fehérek mögül elősejlenek csúcsos, magastetejű házai – máskor megmelegszem e ködösen gomolygó szépségtől a parányi ablakokon kibukó sárga fénytől, most mintha hidegen világítanának a fehérek, akárha hóförgeteges kavargásba akarna dermedni minden.
Kiss János, Szabadság, 1993. május 29.