Ki alapította az EMKE-t?

Örömmel olvastam a hírt, hogy kélt újabb, magyar vonatkozású szoborral gyarapodott városunk. Sajnos, ezek is – mint már megszoktuk – csak templomkertben kaphattak helyet, az irisztelepi református templom előtt. Mind Kós Károly, mind pedig Bartha Miklós megérdemelte, hogy szobor örökítse meg emlékezetét. Magam talán jobban örvendtem volna, ha a Kakasos templom, Kós egyik főműve elé került volna a szobra. Ott naponta százak tekinthettek volna rá. Kós Károly művelődéstörténetünk egyik jelképes egyénisége, munkásságáról jóformán mindenki hallott.

Az irisztelepi templomkertet megtisztelték Bartha Miklós (1848–1905) szobrával is. Róla már jóval kevesebben hallottak, s úgy tűnik, pályafutásáról még a szoborállítás kezdeményezői sem alkottak tiszta képet. Ugyanis érdemei felsorolásakor kőbe vésették, hogy ő „az EMKE megalapítója”. A Házsongárdi temetőben Sándor József (1853–1945) újságíró, politikus sírkövén is kőbe vésve áll: EMKE-alapító. Az EMKE megalapításának 130. évfordulóján elhangzott és tavaly az emlékkötetben is megjelent tanulmányom címében Haller Károly jogászprofesszort, egykori jeles polgármestert nevezem az EMKE alapítójának. Széman Péter, az EMKE jelenlegi elnöke az okt. 31-i Szabadság tudósítása szerint óvatosabban nyilatkozott: Bartha tevékenysége „előrevetítette” az EMKE megalakulását, már 1885-ben az egyik alelnökké választották.

A mai kolozsvári többnyire csak annyit tud Bartha Miklósról, hogy 1913 óta a Sétatér, illetve a mostani magyar színház felé vezető utcát Bartha Miklós utcaként emlegetik (jelenleg Emil Isac utca). Miért is tisztelték meg halála után alig pár évvel ezt az utcát a politikus nevével?

Bartha Miklós kétségtelenül beleírta nevét a város történetébe, elsősorban mint szerkesztő, a leghosszabb életű kolozsvári napilap, az Ellenzék (1880–1944) megalapítója és hosszú ideig felelős, majd főszerkesztője. Pályafutása az udvarhelyszéki Rugonfalváról indult. Székelyudvarhely református kollégiumában tanult, majd Budapesten végezte a jogot. Már 1873-ban a fiatal politikust Udvarhelyszék országgyűlési képviselőjévé választották. Az 1875-ös választásokon nem kapott mandátumot. Gazdálkodott s közben politizált. Rendre a konzervatív ellenzék egyik vezető egyéniségévé nőtte ki magát. 1880-tól Kolozsvárt szervezte az ellenzéki mozgalmat, eleinte a Magyar Polgár című lapban közölt, majd az év október 1-jén megindította „politikai, közigazgatási és társadalmi” napilapját, az Ellenzéket, az Erdélyi-részi Függetlenségi Párt szócsövét.

A lap bátor hangú, a kormányt bíráló cikkeivel tűnt ki. Országos hírnévre azonban egy véres esemény kapcsán tett szert. Ugyanis a lap megírta, hogy a közös hadseregbeli tisztek a magyar katonákat Kossuth-kutyáknak titulálják. Ennek nyomán a hadsereg két osztrák tisztje, egyhadnagy és egy főhadnagy párbajra hívta ki a felelős szerkesztőt. Ez azonban nem vállalta a párbajt. Erre a két tiszt november 13-án rárontott Barthára a szerkesztőségi szobájában, s karddal össze-vissza vagdalták. Csak a gyors orvosi beavatkozás mentette meg életét. Az eset pillanatok alatt közismertté vált, s a feldühödött tömeg, főleg az ellenzékies érzelmű diákság ostrom alá fogta azt a házat, ahol a két tiszt meghúzódott. A polgármester és Haller egyetemi rektor hosszas rábeszéléssel tudta lecsendesíteni a háborgó ifjúságot. Másnap, vasárnap délelőtt a városi képviselőtestület rendkívüli tanácsülésen tárgyalta meg az esetet. Elítélték a tettet, a katonai törvényszék kivizsgálását követelték. Tiltakozó feliratot intéztek a kormányhoz és a törvényhozáshoz. A két tisztet elvezényelték a városból, s utóbb haditörvényszék elé állították. Maga a császár-király is sajnálkozását fejezte ki az eset miatt.

Ez a merénylet annyira közismertté tette Bartha Miklóst, hogy az 1881. júniusi parlamenti választásokon Kolozsvár egyik képviselőjéül választották. 1884-ben ugyan Kolozsvárt nem kapott mandátumot, de ekkor Csíkszeredán választották meg, s gyakorlatilag haláláig a képviselőház tagja maradt.

Bartha írt néhány drámát és útirajzot, de fő műfaja a vezércikkírás maradt. Nemcsak az Ellenzék, hanem az 1890-es évektől a fővárosi lapok is hozták politikai írásait. Azok közé a politikusok közé tartozott, akik korán felismerték, hogy Erdély peremvidékein a magyarság gyorsan szórványosodik, s ez ellen tenni kellene. A román ASTRA mintájára egy „magyar művelődési egyesület” megalapítását szorgalmazta 1883-ban írt cikksorozatában. A kérdés ekkoriban már többeket foglalkoztatott. A szervezkedés megindítása, és első, 1884. december 27-i értekezlet összehívása kétségtelenül Haller Károly akkori polgármester érdeme. Az előkészítő bizottság, majd az ideiglenes választmány elnökéül is Hallert választották. Az 1885. augusztus 31-én a Redut nagytermében megtartott EMKE „szervezkedő közgyűlésen” az akkori szokás szerint főurat kellett az egyesület élére állítani, lehetőleg olyan személyt, aki majd csak reprezentálni fog. Így esett a választás Bethlen Gábor grófra, Kis- és Nagyküküllő megyék főispánjára. Az első alelnök Haller lett, rá hárult az irányítás. Rajta kívül még alelnökké választották Bánffy Ádám báró és Teleki Domokos gróf politikus főurakat, valamint Bartha Miklós országgyűlési képviselőt. A titkár Sándor József lett. Rövidesen ő vált az egyesület fő szervezőjévé, kifejlesztőjévé. Mondhatni haláláig szerepet vitt az EMKE irányításában, megtartásában.

Kétségtelenül Bartha Miklós is szerepet játszott az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület létrehozásában. Azonban az „alapítás dicsőségét” hagyjuk meg Haller Károlynak és Sándor Józsefnek.

Gaál György, Szabadság, 2017. november 11.