ERDÉLYI MAGYAR KÖZMŰVELŐDÉSI EGYESÜLET
SOCIETATEA MAGHIARĂ DE CULTURĂ DIN TRANSILVANIA
HUNGARIAN CULTURAL SOCIETY OF TRANSYLVANIA

RO–400183 Kolozsvár, Lázár u. 30., Kolozs m.
RO–400183 Cluj, str. Gheorghe Lazăr nr. 30., jud. Cluj
Telefon/fax: +40 264 434110,  emke.oe@gmail.com

Címlap

Igaz élmény és hagyomány

Forrás: 
Szabadság, 2011. november 1.
GyMAE Facebook like: 
GyMAE Facebook like
Aktuális banner: 
Aktuális banner
GyMAE sajtóvisszhang: 
GyMAE sajtóvisszhang

Gondolatok Sipos László kiállítása kapcsán

Másfél hónapja kaptam azt a felkérést, hogy nyissam meg Sipos László festő- és grafikusművész kiállítását, és azóta is azon gondolkodom, mit is tehetnék hozzá mindahhoz, amit eddig a több évtizede alkotó művészről már elmondtak vagy leírtak egy-egy megmutatkozása során. Ugyanis Sipos László mostanára túl van már a huszonötödik egyéni és ennél jóval több csoportos kiállításán (itthon és külföldön), közel hetven könyvet illusztrált, plakátokat és bábokat is készített. Bevallom számomra kihívás, egyben nagy öröm és megtiszteltetés, hogy megnyithattam Sipos László kiállítását.


Emlékmű Erdélynek

Gadamer mondta, hogy nyitott az, aki nem előre érti, mit is akar mondani neki a hagyomány, hanem aki hagy magának mondani valamit. Mindebből arra következtetett a hermeneutika atyja, hogy nem a módszertani magabiztosság, hanem a tapasztalásra való készség az, amire szükség van egy mű megítéléséhez. Két szempontból is fontosnak tartom ezt. Egyrészt azért, mert tudom, hogy Sipos László alázattal fordul a hagyományhoz, másrészt mert úgy gondolom, az ő képeit vizsgálónak is alázattal kellene közelednie feléjük. Az alázat egy rég divatjamúlt emberi magatartás, mely azonban – minden túlzás nélkül állíthatom – elengedhetetlen ahhoz, hogy minőségi kapcsolataink lehessenek. Ez az alázat természetes magatartás a nagyobbal, a többel szemben. Az alázat itt nem abban nyilvánul meg, hogy hűen akarjuk rekonstruálni azt, amit a művész mondani akart, hanem hogy felismerjük annak hozzánk a jelenben szóló beszédét. Angi István esztéta találóan fogalmaz, amikor Sipos László képeinek megértéséről értekezik: „hol a hermeneutikai magatartás alkotássá válik.” A műalkotás valódi léte a megmutatkozásban van, ehhez szükségszerű tehát, hogy valaki lássa, hallja, olvassa, felismerje. E felismerés egyúttal mindig annak a felismerése is, hogy amit néz, az igaznak bizonyul.

Sipos László annak idején megtanulta a tananyagot: elsajátította a színek szimbolikáját, az alapozás és a formák mesteri használatát, csodálattal követte Giotto, Masaccio, Cimabue, Boticelli, Tiziano, Uccello nyomán az ecsetkezelést, a komponálást, az anatómia ismeretének szentségét, a kompozíció fontosságát és az alkotás mágiáját, majd sokoldalú technikai készségét tovább csiszolta Goya, Csontváry és Kondor Béla nyomán. De ugyanakkor fontosnak tartja, hogy ne a nyugati hatások útvesztőjében tévelyegjen, hanem saját népe művészetét, a fafaragást tekintse fő inspirálójának, témaválasztásban pedig ugyancsak a népi kultúra motívumvilága, illetve a keresztény szimbólumok hassanak rá leginkább.


Flóra

Ám mindezek mellé még kellett valami, ami ma már keveseknek adatik meg, és amihez Sipos Lászlónak volt szerencséje: olyan oktatók keze alatt végezte a főiskolát, akikre fel tudott nézni. A művész saját bevallása szerint Földes László a maga mélységével és komolyságával hatott rá, Bretter György pedig megalapozta képzőművészeti filozófiai gondolkodását és megtanította azt, hogy a művészethez, amellett hogy rajz, kompozíciós tudás és a színek ismerete kell, az élményre is elengedhetetlen szükség van.

Voltam Sipos László műtermében és láthattam munkáinak egy részét. De egy műteremben nem is annyira a kész, befejezett munkák ragadnak magukkal, hanem inkább az, ami ott folyamatban van. A tárolásra készített polcokon sorakozó késznek tekintett alkotások mellett láthattam a sok-sok előre megalapozott vásznat, a gondosan tárolt ecseteket, a ceruzákat, tus- és más féltve őrzött rajzolószereket, a rajzlapokat, a festményekbe bekollázsozandó különféle szőttesek és vásznak gyűjteményét, az olvasás rövid ideig való megszakítása miatt letett könyveket, vázlatrajzok könyvtárba illő archívumát, a művészt jelenleg éppen foglalkoztató, még be nem fejezett néhány festménysorozatot, és a portrékhoz használt fejfedők különböző átváltozásainak változatos kiérlelési kísérleteit. És láthattam, hogy Felvinc zavartalan csendjében Sipos László úgy kísérletezik, hogy közben a szenzációkeresés kényszere nélkül, szerényen, de magabiztosan közvetíti korunk értékeit. Teszi ezt olykor ceruzával vagy tussal, máskor ecsettel a kezében, ám a több száz éves recept szerint lenolajból, méhviaszból, velencei terpentinből gondosan kikevert alapozással, és töltőanyagként boszorkánykonyhájában ott van a hegyi kréta, a cinkfehér, kötőanyagnak meg a bőr- vagy csontenyv.

(...) Amint e kiállítás alkalmával kiemelt 19 képen is látható, a művész olyan szuggesztív, összetett szimbólumrendszert teremtett, amelyek összetevői révén a legmélyebb egzisztenciális rétegekig próbál behatolni. (...)


Krisztuslány

A kiállított kompozíciókban az alkotás minden része sajátos jelentést hordoz és ezek szimbólumrendszerben kapcsolódnak egymáshoz. E festményeket a színek és formák, arányok és fények körkörösen kiegyenlített feszültsége uralja. A formák és a motívumok egymásba folynak vagy átmetszik egymást, olykor egyikük-másikuk kiemelkedik a síkból vagy kuszán egymásra halmozódik. Több festmény eleve kollázsszerű, különféle tárgyak és síkok töredékeinek, szimbolikus értékű fragmentumainak ötvözése. A használati eszközök (ollók, szögek, drótok, biztosítótűk, kapcsok stb.) portrékba vagy arctalan figurákba, bohócokba épülnek be, és ezt körülveszi az ősi szimbólumok (hal, madár, háromszög) vagy papírjátékok, növények, különféle szerkezetek gomolygó halmaza.

A képek néhány fő téma köré csoportosíthatóak: a tudósok felelőssége, ami az emberek, az alkotók lelkiismeretét jelenti, a reklámok világa, ami korunk útvesztőit boncolgatja, a nő figurája, mint portré, és minden, ami ehhez hozzátartozik, amit szélesebb körben képviselnek a nők most, illetve az elmúlt évek során, a cirkusz világa és ezen belül a szívszorítóan játékos bohóc figurája, és mindezt kiegészíti a népművészet jelrendszere. A művész újraértelmezte az egyetemes szimbólumokat, választ keresve saját korának kérdéseire. E képek által a modern kor kollektív mítoszai, a művészet több ezer éves tradíciója és egy kivételesen érzékeny, egyéni festői nyelvet beszélő, formateremtő akarata nyilatkozik meg.

A női portré fejfedőjén kalapácsból, szögből, égő gyufából, golyócskákból, illetve madarakból és halakból épülő szerkezetek és lebontott alakzatok tornyosulnak. Néhol az arc nincs kitöltve, de a fej felépítése, a képbe beépülő körvonalak textúrája érzékenyen idézi fel a nőt, mint jelenséget, mint biztos hátteret, az otthon melegét vagy az élet folytatását. Minden végleges és kiszámíthatatlan. (...)

Képcímei olykor költői erőt mutatnak, máskor pedig iróniával telítettek, néha meg paradox helyzetekkel játszanak. A nevek mögött egy szellem áll, aki az alkotás utolsó aktusaként a szavak szellemi terében kijelöli azt a a helyet, ahonnan a kép szemlélendő. Hasonlóan az ikonfestészethez, ahol a névadással, a felszenteléssel nyeri el hierarchikus helyét. Minden egyes kép egy vallomás, egy vélemény az emberről és az ő világáról – a művész lényeglátásával. És újra felteszem a kérdést, mint ahogy ezeket a képeket is újra és újra meg kell néznünk: milyen is ez a világ? Pillanatnyi, ami félő, hogy egy szemrebbenés alatt összeomlik. Ott van a Kék fa az üveghegyen: ha elvesszük egy ágacskáját, az egész összeomlik. A mondanivaló itt sok esetben meghatározza a formát. Sipos László a képzőművész felvállalt felelősségével, ám iróniával beszéli el, hogy íme, ide jutott az ember, miközben a világ a feje tetejére állt.

Ez egy saját gondolatkör, amiben benne van úgy a népünk, mint az a kor, amiben élünk vagy az a táj is, ahol élünk. A magyar népi kultúra egész motívumkincse annak összefüggő jelrendszerével és benne lappangó archaikus világszemléletével. Ez a világlátás, a jelekben rögzített és jelekkel közvetített tudás ma is érvényes üzenettel szól az ember helyéről a világmindenségben: feladatáról, lehetőségeiről, természethez való viszonyáról, a természetben és az ember önnön természetében fellelhető törvényszerűségek megfigyeléséről és alkalmazásáról, a természettel való természetes együttélésről. Hogy nem tudjuk olvasni a jeleket? Talán a mi hibánk, talán a felgyorsult világunké, amelyben nem marad idő arra, hogy elsajátítsuk a sok ezer éves hagyományt.

Végezetül, mintegy összefoglalásként elmondhatjuk, hogy Sipos László saját törvényei szerint élő és alkotó személyiség, aki stílust és egyéni mitológiát teremtett, eredeti festői világa és sajátos látásmódja a magyar művészetben saját ösvényt tapos. E kiállítása egy számvetés, de főként SZÍN-VETÉS, a művész szeretné ha itt most színeit, formáit, gondolatait elvetve az megfelelő közegbe kerülne. Az alkotó egyik jó ismerőjét idézem újra, Angi Istvánt, aki szerint „a látvány megalkotása Sipos festményein egyszerre képien érzéki és eszmeien láttató”, és aki azt javasolja, „keljünk párbeszédre képeivel és fedezzük fel őket, szerezzük meg magunknak a felismerés borzongó örömét”.

Lőrincz Ildikó
 

Elhangzott 2011. október 19-én a Györkös Mányi Albert Emlékházban Sipos László kiállításának megnyitóján.
 

Szabadság, 2011. november 1.





Támogatóink

Médiapartnerek

Erdélyi Magyar Televizió

Ajánljuk


© 2009, EMKE, Belépés