ERDÉLYI MAGYAR KÖZMŰVELŐDÉSI EGYESÜLET
SOCIETATEA MAGHIARĂ DE CULTURĂ DIN TRANSILVANIA
HUNGARIAN CULTURAL SOCIETY OF TRANSYLVANIA

RO–400183 Kolozsvár, Lázár u. 30., Kolozs m.
RO–400183 Cluj, str. Gheorghe Lazăr nr. 30., jud. Cluj
Telefon/fax: +40 264 434110,  emke.oe@gmail.com

Címlap

Aniszi Kálmán: Egy jelentős erdélyi festő (Györkös Mányi Albert)

Hitel, 2004. augusztus

Tíz éve távozott el közülünk. Barátai szerint nem erre a világra való volt: irtózott az erőszakosságtól, a tudálékosságtól, a magánytól; nagy ívben elkerülte a kaméleonokat, de szívből örült az igaz barátoknak. Naponta bejárt hol a Korunk, hol az Utunk szerkesztőségébe feltöltekezni aznapra vagy legalább néhány órára. Kedves hangja, szelíd mosolya felejthetetlen. Sugárzott belőle az őszinteség és a jóság. Az önfeláldozásig önzetlen volt.

Amíg elkészült egy-egy képpel, "műítész" barátait többször is meghívta "műterem-látogatásra". Tudni akarta mások véleményét, érezni a hatást, amit a (készülő) művel való ismételt találkozás kivált a nézőből. Rendszerint több munkát tett ki egyszerre szemlére. A legújabb mellé néhány régebbit is – ez volt az ő ismételt önmegméretése. Volt benne valami, ami a legtöbbünkből hiányzik: a gyermek romlatlansága, makulátlansága. Kár, hogy idő előtt elment. Ámde életműve így sem maradt torzó.

Festményei: egy poétalélek művészi lenyomatai: a rideg jelen emberi(bb) alternatíváinak képi ábrázolásai. Jellemnagyságra vall, hogy műteremlakását és otthon őrzött műveit az újraalakult Erdélyi Közművelődési Egyesület (EMKE) révén az erdélyi magyarságra, arra a közösségre hagyta örökül, amelyből maga is vétetett.

A tíz év előtti távozása alkalmából rendezett kolozsvári kiállításon a művész munkásságát méltató Kántor Lajos irodalomtörténész találóan jegyezte meg, hogy Györkös Mányi Albert utóéletében sok minden megvalósult abból, amit életében elképzelt, remélt. Híveinek tábora nőttön-nő, munkái közkinccsé váltak, egykori műteremlakása emlékház lett, baráti együttlétek és közös emlékezések színhelyévé rangosodott. Györkös Mányi Albertet immár a jelentős erdélyi magyar festők között tartja számon a szakma, a művészettörténet.

Pedig nem volt könnyű élete. Kenyerének felét már megette, amikor feleségének, néhai Jakab Ilona festőművésznek az ösztönzésére ecsethez nyúlt, és egy ültében megfestette élete első képét, egy azóta elkallódott virágcsendéletet. Csoda történt! Attól kezdve megszállottan festett mindaddig, ameddig a Kérlelhetetlen ki nem ütötte kezéből az ecsetet.

Eredetileg zenész volt. Úgy tért át a festészetre, hogy nem fordított hátat a muzsikának. Nem azért váltott pályát, mert nem voltak sikerélményei, hanem mert a festészet volt a személyiségének legmegfelelőbb kifejezési közege (László Ferenc). Egyébként a művészetek így vagy úgy mind összefüggnek, hisz az alkotás nem más, mint a művész világhoz való viszonyának saját formanyelven történő megvallása. Sőt, nemcsak összefüggnek, a művészetek kölcsönösen hatnak is egymásra. Néhai Miklóssy Gábor, a kiváló kolozsvári festőművész mesélte volt, hogy egy századelői párizsi világkiállításon, miután végignézte az ezerszámra felhalmozott képzőművészeti anyagot, behívták egy kisebb terembe, ahol csak öt festő munkái voltak láthatók, mely munkákat mint legjobbakat választottak ki. Kiderült, hogy mind az öt alkotó a festés mellett muzsikált is. A zene áldásos hatása Berci (így nevezték barátai) képein is érezhető.

Györkös Mányi Albert önerőből emelkedett irigylésre méltó magasságokba a választott pályán. A megszállottságig menő elhivatottságot érzett a festészet szentsége iránt. Egy mániákus szenvedélyével festette Tordaszentlászlót és környékét, gyermekkorának színhelyeit. A Kalotaszeg környékiek lassan az idők ködébe vesző életvitelének jellegzetes mozzanatait örökítette meg helyenként a szürreális világára emlékeztető, különös atmoszférájú képein. Györkös Mányi Albert gyermekkori emlékeinek naiv ábrázolójaként kezdte, és itt-ott Chagall-lal rokon vonásokat mutató, expresszív hatású, jelentős festőként fejezte be művészi pályafutását. Tanult ember volt, kiváló értelmiségi. Ennélfogva máshogyan szemlélte és másmilyennek ítélte meg a világot, mint a klasszikus értelemben vett naiv festők. Első képein még a konkrét egyedi dominanciája észlelhető, későbbi munkáin viszont jól látni a mind hatékonyabban átértékelő belső metamorfózist: festészetének témaköre bővül, színvilága gazdagodik, mondanivalója mélyül, egyetemesül.

Több mint érdekes, festészetének lényegéhez tartozik, hogy ami bekerül a képek mezejébe – lett légyen szó zsúpfedeles apró házakról, monumentális vagy kisebb templomokról, portrékról vagy egész alakos figurákról –, majd minden gótikusan megnyújtott. Még a kolozsvári Fő téri templom előtt álló tömbszerű női kórus is alárendelődik ennek a törvénynek. Amíg a kórusok vagy az összefogódzkodva táncoló lányok tömbszerűsége a hagyományőrző közösségek kohéziós erejét, kikezdhetetlenségét sugallja, addig a képek gótikusan megnyújtott szerkesztésmódja minden bizonnyal egy tisztultabb világba való elvágyódás vizuális érzékeltetésére szolgál, az adott és a kellő, a valóságos és az eszményi dinamikus-dialektikus egységére utal. Ugyanezt az ideát, művészi törekvést, ha nem éppen ars poeticát juttatják kifejezésre a tájba komponált stilizált fák is. Minden létező egyazon irányba hangolt, a képmező valamennyi “lakója” felfelé törekszik, minthogyha egy láthatatlan, hatalmas erő vonzaná ellenállhatatlanul őket egy igazságosabb és méltányosabb közösségi élet felé.

Györkös Mányi Albert munkáin a rajznak alárendelt szerepe van. A figurák megrajzolásában a szerző a részletektől szándékosan eltekint, a kontúrok elmosódottak, mindenhol nyugalom, béke honol, egy morálisan feddhetetlen társadalmi létállapot felé terelve a befogadó fantáziáját.

A rajznál hasonlíthatatlanul fontosabb szerepet szánt a színeknek. Majdnem azt mondtam: a színnek. Hisz csupán néhányat használ. És mind között a fehér az uralkodó. Olyan fehéret, mint őnála, még nem lát(hat)tunk senkinél. Ahogy van tizianvörös – ugyanúgy beszélhetnénk – mutatis mutandis – Györkös Mányi-féle fehérről is. Ami persze sohasem tiszta fehér: a behavazott táj inkább kékesfehéren irizál. A fehérnek ez a hol alig kivehető, hol jól látható keveredése a kékkel, illetve áttűnése a hideg kékbe, térszerűvé mélyíti a síkot, sajátos hangulatot kölcsönözve a képeknek. A színek mesteri használatával a művész mintegy kiemel bennünket a fizikailag és morálisan elidegenedett mindennapokból, és átvezet egy tisztultabb univerzumba. Ahol közvetlenebbek és őszintébbek az emberi kapcsolatok, természetesebb az élet. Györkös Mányi Albert kései Rousseau-ként kiáltja felénk: "Kóros önzésetekkel a vesztetekbe rohantok! Térjetek vissza a természet(es)hez!"

Eleinte azt hihetnénk, puszta véletlen, hogy itt is, amott is felragyog vagy átködlik a nap és a hold az ábrázolt világ dolgai fölött, között. Később azonban észrevesszük, ez korántsem véletlen. Györkös egy belső hangnak engedelmeskedve ábrázolja majd mindegyik munkáján a két nagy égitestet és a Megfeszítettet. Ezek a “kellékek”, “járulékok” ugyanis tovább fokozzák a képek amúgy is hangsúlyos spiritualitását, amit a gótikus szerkesztés eleve meghatározott. Spirituálist mondok, és nem szakrálist. Mert nincs szó itt másról, mint arról az alkotói hitről, hogy az egyensúlyából kibillentett világ épp az általa ajánlott úton-módon, vagyis az emberiest is magában foglaló természet(es)hez való visszatérés révén találhat elvesztett előbbeni önmagára. Extra naturaem non est vita!

Szervesen illeszkedik ebbe a világszemléletbe Györkös nagyszerű Kalevala-sorozata. No és persze a csodálatos virágcsendéletek, amelyek magas művésziségükkel valósággal lenyűgözik a nézőt. Ha semmi mást nem festett volna, mint virágcsendélet-remekeit, Györkös Mányi Albert nevét már ezért is megőrizte volna a hálás utókor.


Hitel, 2004. augusztus





Támogatóink

Médiapartnerek

Erdélyi Magyar Televizió

Ajánljuk


© 2009, EMKE, Belépés