JelesNapTár

Gyuri bácsi rengeteget tud mesélni a bivalyokról

Bár a gyermekek változatos korosztályból kerültek ki – 4 és 12 év közöttiek –, az érdeklődés, úgy tűnt, mindegyikükben felébredt a látnivalók iránt. Kipróbált útvonal ez – jelentette ki Szabó Kinga, a JelesNapTár egyik állandó munkatársa, és a végkifejlet őt igazolta. Rajta kívül Kós Kati, Vincze László, Both József (Jocó) és Zsuzsa is ott volt a csapatban, akik már évek óta oktatják a program résztvevőit különféle hagyományőrző tevékenységekre, népszokásokra.

A kalotaszegi tájegység első falujában, Mérában nagy izgalom övezte a bivalymúzeum meglátogatásának lehetőségét, ahol Varga György, a helyi iskola nyugalmazott igazgatója, a gyűjtemény összeállítója fogadta a kis csapatot. Gyuri bácsi lelkesen és nagy szeretettel mesélt a falu egyik legjelentősebb bevételi forrásának számító bivalyokról. Ragaszkodása nem véletlen, hiszen gyerekkora óta az állatok közelében él, és büszkén mondja: már az 1920-as évek elején hordták be Kolozsvárra a mérai bivalytejet, sőt, az ebből készített teavajat még Budapesten is igen kedvelték. A múzeum gyűjteménye nem csak szemet, fület is gyönyörködtet: a mennyezetről kolompok (vagy ahogyan Mérában nevezik: harangok) sokasága függ alá. Nincs két egyforma hangú kolomp – mondja Gyuri bácsi, botjával jónéhányat megkongatva. Kérdésére a gyerekek rögtön rávágják: azért tettek kolompot a bivalyok nyakába, hogy a gazda mindig tudja, merre jár az állat. Egy történetből azonban kiderül: előfordult, hogy a bivaly olyan csendben tudott megszökni, hogy meg se kondult nyakában a harang, a gazda pedig két napig hiába űzte, míg aztán éjszaka végre meghallotta, és jó messze, a türei járásban bukkant rá az elbitangolt állatra. – Okos állatok ezek: ha egyikük beleesett egy vízmosásba, a többiek körbeállták, és addig bőgtek, amíg a gazda fel nem figyelt, és sietett menteni. Ha pedig egy bivalytehénnek kicsinye születik, a többi tehén felváltva őrzi a borjút, amíg az anyaállat elmegy legelni – meséli az egykori iskolaigazgató. A múzeum falára kifüggesztett jegyzékből kiderült: a faluban 1890-ben 8 bivalyt tartottak nyilván, 1950-ben már 1500 állatot, míg 2008-ra a szám 15-re esett vissza.

Csinos széki menyecske lett Zsófiból - Dáné Melinda felvételei

A mérai látogatás a tájházban folytatódott, ahol azt igyekeznek bemutatni, hogyan éltek a faluban az 1940-es években – tudjuk meg Tötszegi Tekla néprajzkutatótól. Kiderült: a leginkább kéthelyiséges házaknak többnyire csak a lakókonyha részét használták, itt élt együtt több generáció is, míg a tisztaszoba inkább a család gazdagságát hivatott bemutatni. Berendezése is szinte mindenhol megegyezett, kellett lenni benne magasra tornyozott, hímzett párnákkal ékes vetett ágynak, padládának, asztalnak, egy kisebb ágynak is, amelyet szükség esetén megbontottak. A falon festett tányérok, az asztalon pedig úgynevezett szerelmi ajándékok – gyöngyös pénztárca, hímzett zsebkendő – jelképezi az akkori szokásokat. A szobához hozzátartozik a tükör is, ennek kapcsán a néprajzkutató elmondja: azokat a bútordarabokat, amelyeket nem helyben készítettek, hanem a városból hoztak, tejen vett bútornak hívták, hiszen a beszállított tej árából vásárolták meg.

Bár a programot meglehetősen szorosra tervezték, a tájház udvarának végében csörgedező patak mégis elcsábítja a gyerekeket egy kis pancsolásra, mielőtt Vistába indulnánk. Az út odáig sem hosszú, a Kalotavár előtti terecskén egy kis elemózsia-szünetet tartunk, s mire mindenki elcsomagolja a maradékot, Benkő Levente is megérkezik, hogy felkísérjen a templomhoz. Az ismert kolozsvári újságíró-közíró a vistai református egyházközség presbitereként a kőfaragó műhelybeli látogatást is tető alá hozta, előtte azonban sok-sok lépcsőn visz fel a csaknem 800 éves hajlékhoz, ahol már vár a falu tiszteletes asszonya, Felháziné Szathmári Klára lelkipásztor, kislánya és háziállatai társaságában. A gyermekek persze nagy örömmel dédelgetnek kutyát-macskát, de azért odafigyelnek a tiszteletes asszony magyarázatára is, amely elsőként a haranglábról szól. A vistai templomnak ugyanis nincs tornya, haranglábát a közeli Csigás hegy fájából ácsolták 1700 körül, és érdekessége, hogy facsapok tartják össze, nincs benne vasszeg. A három harang közül a legnagyobbat maga Mátyás király adományoztatta a vistaiaknak, ennek a hangja űzi el a jégesőt. A templom bejáratát Kós Károly tervezte, odabent pedig azonnal feltűnik a gyermekeknek, hogy a falakon freskók ékeskednek. A tiszteletes asszony elmondja: mint a környék legtöbb temploma, ez a hajlék is a római katolikusokat szolgálta 300 évig, ezért a mész alatt a teljes templombelsőben egészen a diadalívig faliképek rejtőznek. Gyermekeink rögtön kifigyelték a kis kutatóablakokat a falakon, de ugyanilyen érdeklődéssel nézték meg aprólékosan a Mátyás király idejéből fennmaradt padot, a legények karát 1699-ből, és próbálták kisilabizálni a mennyezeten található évszámot, amelyet a Mátyás korabeli szokások szerint írtak: az 1498-as szám 4-es számjegye tulajdonképpen egy elfelezett 8-as.

A sok látnivaló után presbiter kísérőnk olyan helyre vitt, ahol a gyermekek már testi erejüket is kipróbálhatták: Bartha István (Kicsi Pisti) kőfaragó műhelyéből sok kis inasjelölttel jöttünk ki, akik sorban álltak a mester előtt, hogy mindannyian kezükbe vehessék a vésőt és a kalapácsot. Előtte ugyan megnézték, hogyan szeleteli a gép folyamatosan vízzel locsolva a hatalmas kőtömböket, de az igazi élményt az jelentette, hogy maguk is belekóstolhattak a mesterségbe, és a nagy fiúktól az egészen pöttöm lánykákig mindenki boldogan pattintotta a követ, amelyet utána haza is vihettek, emlékbe. Így a felnőtt kísérők több kilónyi kővel, valamint sok-sok, fehér kőporral bőven borított aprósággal szálltak fel a buszra (bár előtte minden gyereket kiporoltak).

Kalotaszegről nagyobb kanyarral indultunk tovább: a következő állomás Szék, a ma is élő hagyományairól híres, leggazdagabb mezőségi falu. Itt, Filep Sándor és Klára panziójában előbb finom ebédet költünk el, majd jön az igazi látványosság: a tisztaszoba megtekintése. Széken a legtöbb házban ma is ott kell lennie a teljesen berendezett, felszerelt szobának, ez a lánygyermek stafírungja is egyben, tudjuk meg Filep Klárától, aki elmondja, saját szobáját majdan Kata lánya fogja örökölni. Az is kiderül: 15 éve a faluban még mindenki népviseletben járt, ma már a fiatalabbak jobbára csak templomban hordják a kézi szövéssel készült gyönyörű ruhadarabokat. Klára megnyugtat, hogy vasárnaponként mindössze fél órába telik istentiszteletre indulás előtt magára ölteni a viseletet, és körülbelül ennyi idő alatt öltözteti be a kedvünkért kis csapatunkból Zsófit, aki az alsószoknya, ing, köntös és keszkenyő díszében igazi széki menyecskévé vált.

Kirándulásunk szintézisét, és persze annál jóval többet is a végső állomásnak kiszemelt Válaszúton kapjuk: itt, a Kallós Alapítvány múzeumában (a visszakapott szülői házban), Major Melinda kalauzolása mellett alkalmunk nyílik megcsodálni Kallós Zoltán néprajzkutató több ezer darabos gyűjteményének kiállított részét, amely ugyan csak töredéke a teljes kollekciónak, de az élmény így is maradandó. Mert igaz ugyan, hogy mind Kalotaszegen, mind Mezőségen csekély a távolság az egyes falvak között, a viseletek mégis eltérőek, más-más színek és díszítések dominálnak, a cifra, félcifra vagy negyedcifra lájbikba, szűrökbe belekáprázik a szem, de felfedezhetők hasonlóságok a besztercei szászok viseletével és tárgyaival is. Mindez a múzeum földszinti szobáiban csodálható meg, az emeleten pedig ismét más világba csöppenünk. Itt igazi különlegességnek számít a csángó és a román darabok gyűjteménye, amelyek bizonyos motívumai talán idegenül hatnak a kalotaszegihez szokott szem számára, de – amint azt Major Melinda Kallós Zoli bácsit idézve hangsúlyozta – mindegyiknek megvan a létjogosultsága és szépsége. A múzeumot két csoportban tekintjük meg, és bár úgy alakult, hogy felnőttek és gyermekek gyakorlatilag külön mentek be, azért biztos forrásból tudjuk, hogy apróságaink a nap végére is bőven tartalékoltak kíváncsiságukból és érdeklődésükből, és kijőve minden látnivalóról be tudta számolni. Válaszúton persze a domboldali játszótérnek is megvan a maga csábereje, a gyermekek a sok látnivaló és érdekesség megtekintése, feldolgozása után megérdemelten vették birtokba a játszószereket, az élmények pedig remélhetőleg tudássá érnek bennük a JelesNapTár legközelebbi találkozójáig, amikor kis vetélkedő keretében mérik majd fel tudásukat. A szervezők és a résztvevők köszönetet mondanak mindazoknak a nagylelkű magánszemélyeknek (Betegh Katalin, Csákány Ildikó, Székely Zsuzsa és Székely Tibor), akik anyagilag támogatták a kirándulás megvalósulását.

Sándor Boglárka Ágnes, Szabadság, 2011. október 5.