„De én színész akarok lenni!”

Szatmárnémetiben született, a Kölcsey Ferenc-gimnázium diákjaként, informatika szakon végzett. Marosvásárhelyen, a Művészeti Egyetemen Ferenczy István, Gáspárik Attila, Tompa Klára voltak a mentorai. Az egyetem elvégzése után három évig a szatmárnémeti Harag György Társulathoz szerződött, majd 2005-től a kolozsvári Állami Magyar Színház tagja.

– Hogy sikerült meghoznod azt az életre szóló döntést, amely elindított a színészi pályán?

 Tizenegyedik osztályos koromban a szüleim elborzadtak, amikor meglátták az ellenőrzőmben a jegyeimet, mire én határozottan kivágtam: „De én színész akarok lenni!” Amikor sikerült elfogadniuk a döntésemet, onnantól minden támogatást megkaptam a részükről.

– Ennek a kijelentésnek volt háttere is, vagy az adott pillanat szülte?

 Rengeteget jártam színházba, gyakorlatilag állandóan ott voltam. Nagyon felnéztem az akkori nagy szatmári színészekre, Czintos Józsefre és Fülöp Zoltánra. Ezenkívül olyan magyartanárom volt Nagy Gyula személyében, aki színjátszó kört indított, és nagyon felkarolt engem: szavaló- és prózamondó versenyeken vehettem részt neki köszönhetően. Mindez megerősítette a hitemet abban, hogy jó döntést hoztam.

– Volt olyan példaképed, mestered, aki meghatározta a művészi fejlődésed irányát?

 A már említett neves színészeken kívül a szatmárnémeti színházban volt egy fiatal színész is, akiről azt gondoltam, hogy igen, ilyen szeretnék lenni majd én is. Sebestyén Abáról van szó. Az egyetemen pedig Viola Gábor volt rám nagy hatással, akivel most munkatársak vagyunk. De már nem akarok példaképeket keresni, inkább a saját utamat próbálom megtalálni.

– Az egyetem elvégzése után hazaszerződtél Szatmárnémetibe.

 Kicsit viharvertnek éreztem magam négy év távollét után, és jólesett az otthoni kényelem és biztonság. Hazavágytam, mert úgy éreztem, lejárt a diákos lázadások időszaka.

– Három évad elteltével azonban rájöttél, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában?

 Rájöttem, hogy én nem arra a színházra vágytam, amit akkor ott csináltak. Már más szemmel láttam a szülővárosomat és az egész világot. Nem tetszett az ottani színház azon törekvése, hogy feltétlen kiszolgálója akart lenni a kisvárosi közönség olykor megkérdőjelezhető ízlésének. A kolozsvári színház – az összes hibájával együtt – ezzel szemben formabontó, kísérletező, élvonalbeli színház.

– Melyik volt számodra a legkiemelkedőbb, legemlékezetesebb szereped?

 Vannak olyan szerepek, amelyekről csak később jössz rá, hogy mekkorát lendítettek rajtad. Nekem több korszakomból is van sok szép szerepélményem. Az egyetemen vizsgaelőadásunk volt a Rómeó és Júlia, amelyet Rusznyák Gábor rendezett, aki a Mercutio szerepét osztotta rám. A vizsgaelőadás mérföldkő, mert a színésznek tulajdonképpen ezzel kell „eladnia” magát és én nagyon hálás vagyok ennek az egykori szerepemnek. Ha néhány évvel ezelőtt tetted volna fel ezt a kérdést, gondolkodás nélkül azt mondtam volna, hogy a Robert Woodruff által rendezett Születésnap című előadásban, Christian, az idősebb fiú szerepe az. Hatalmas élmény volt számomra és igazán nagy megmérettetés. Sokáig formált még utólag is az a szerep.

– Melyik az a vágyott szerep, amelyet feltétlenül el szeretnél játszani?

– Régebb voltak ilyen vágyott szerepeim, ma már kevésbé. Marlon Brando egyénisége nagyon megragadott egykor és talán emiatt szerettem volna eljátszani a Vágy villamosából az ő szerepét. De ez már elmúlt. Amire még vágytam és meg is adatott számomra: a Claudius szerepe a Hamletből.

– A határozottan férfias, markáns alkatod nem skatulyáz be téged egy bizonyos szerepkörbe?

 Lehet, hogy furcsán hangzik, de az én alkatomnak most nincs nagy divatja a színházi berkekben. Nem az ilyen típusokra osztják ma már a nagy szerepeket. Lehet, hogy harminc évvel ezelőtt az volt a trend, hogy a férfi színész legyen magas, jó orgánumú, kemény kiállású pasas. De ez ma már nem így van, ami egyáltalán nem baj, mert így sok más karaktert is eljátszhatok. Például játszottam már transzvesztita szerepet is a Victor Ioan Frunză által rendezett Angyalok Amerikában című produkcióban.

– Vannak olyan szerepek, amelyeket úgy érzed, hogy elszalasztottál, hogy elkerültek?

 Visszagondolva: kevés fiatal férfi szerepet formálhattam meg, mert mindig inkább idősebb szerepeket osztottak rám.

– Van kedvenc drámaíród?

 Shakespeare, mert ő kimeríthetetlen. De egyre inkább vonzódom a kortárs szerzők műveihez is, akik a jelenünk aktuális problémáit dolgozzák fel.

– Thália vagy pedig Melpomené a múzsád? Komédia vagy tragédia? Nevető vagy síró maszk a sajátod?

 Régebb véresen komolyan vettem a dolgokat, a tragédiát szerettem, amelyeket az embernek nagyon át kell szűrnie önmagán. De most már egyre közelebb kerülök a másik oldalhoz is. Nagyon kedvelem az elrajzolt, groteszk karaktereket, amelyek kifordulnak emberi valójukból

– Miként alakítasz ki és tanulsz meg egy szerepet?

 Elsősorban a szövegen keresztül próbálom megfejteni a szerepet. Erre épül rá a rendezői koncepció (már ha van). A szöveget nem otthon, hanem a próbákon, a színpadi folyamat során tanulom meg. Persze ez nem vonatkozik, mondjuk a háromoldalas monológra, mert annak a megtanulása más technikát igényel.

– Számodra melyik a legfontosabb eszköz: a hangod, a karaktered vagy a mimikád?

 Elsősorban a hang, a beszéd fontos számomra. Ez által tudom leginkább átadnia a belső érzelemvilágát a szerepnek.

– Popper Péter egyik tanulmányában, A színes pokolban, két nagy kategóriára osztja a színészeket: ösztönös (komédiás) és tudatos (varázsló) típusokra. Ha ezt a megközelítést vesszük alapul, akkor te melyik csoportba tartozol?

 Életem eddigi részében az ösztön volt dominánsabb nálam, ami sokszor tévútra vezetett. A pályám elején olyan magabiztos voltam, hogy azt képzeltem, bármit csinálok, az úgy jól van. Idővel azonban megtanultam, hogy a szerepeknek olyan rejtett dimenziói is vannak, amelyek érzékeltetéséhez az ösztön túl kevés. Úgy gondolom, el fog jönni az az idő, amikor egyre inkább segítségül tudom majd hívni a tudatosságot is a szerepek megalkotásához.

– Hivatásként éled meg a szakmádat? Thália papjának érzed, vallod magad?

 Én ezt úgy fogom fel, hogy a színház sokkal több szórakoztató intézménynél. Inkább művészeti alkotóműhely, amelyben nagyon komoly hatásokat és érzelmeket lehet létrehozni. Igen, van egyfajta szakralitás a színházi munkában.

– A színész számára a néző, az ezerfejű cézár elismerése és tapsa a legnagyobb kitüntetés, de kaptál szakmai díjakat is.

 Kolozsváron kétszer is megtisztelt a művészeti tanács azzal, hogy én kaptam meg a Bánffy Miklós-vándordíjat és ugyancsak kétszer kaptam társulati díjat is a kollégáim szavazata alapján. Szatmáron a Harag György-díjban részesültem. 2018-ban megkaptam az EMKE Kovács György-díját és ugyanabban az évben volt egy Uniter-jelölésem is, a legjobb férfi főszereplő díjára, a már említett transzvesztita szerepemmel.

– Ha nem színész lennél, akkor mi volnál?

 Fizikai munkát végeznék, de olyat, amelynek köze van az alkotáshoz is. Például lenyűgöz az építészet. Olyan kőműves lennék, aki tervez, restaurál és átalakít különböző épületeket.

– Milyen színházi reformot hajtanál végre, ha rajtad múlna mint döntéshozón?

 Gyakorlatilag egyetlen ember, a rendező dönt arról, hogy a színész milyen szerepeket játszhat. Kicsit ezen a nézőponton és gondolkodásmódon kellene változtatni, hogy ne skatulyázzák be a társulatok tagjait bizonyos szerepkörökbe. Ez borzasztó dolog, mert minden színész szeretné kipróbálni önmagát minél többfajta szerepben.

– Mi a legnagyobb félelmed, rémálmod a színházzal kapcsolatosan?

 Vannak klasszikus színészfélelmek. Gyakran álmodom azt, hogy színpadon állok, ahol már folyik a játék, de nem tudom, milyen előadásba csöppentem bele, és fogalmam sincs, hogy mit is kellene tennem, vagy mondanom. Minden színésznek vannak ehhez hasonló álmai. De a legnagyobb félelmem – nem csak az enyém, mert ez is szinte általános –, hogy most, ennyi év után fog kiderülni, hogy tehetségtelen vagyok. Minden egyes bemutató előtt azt érzem, hogy én felépítettem ugyan magamban egy hitet, de lehet, hogy az egész csak illúzió.

– Hogy foglalnád össze egyetlen szóban a színház feladatát és küldetését? A színház nem más, mint...

 Élmény. De ha két szóban kérted volna a meghatározásomat, akkor a másik szó a hatás lenne.

– Elefántcsonttorony vagy egyfajta rezervátum számodra a színház?

 A színház világa zárt közösség. Mi speciális helyzetben, bura alatt élünk. Ez néha nagyon nagy védelmet biztosít és nagyon jó, hogy így van, de máskor börtönnek érezzük ugyanezt. Nem tudunk onnan kiszakadni, és nem tudunk új kapcsolatokat teremteni. Bármerre indulunk, mindig ugyanoda érünk vissza: a színházhoz. Nem lehet kikerülni belőle, olyan, mint az önmagába visszatérő útvesztő.

– Mi nyújt számodra igazi kikapcsolódást, időszakos elszakadást a színház világától?

 Elsősorban a gyermekeimmel való együttlét, amikor segítek nekik házi feladatot megoldani, vagy közösen lemegyünk a játszótérre. Nincs szükségem különleges impulzusokra, mert a magány, a nyugalom tölt fel igazán, például az erdőben való futás és kerékpározás.

– Ha olyan abszurd helyzet adódna, hogy egyetlen partnert választhatnál egy előadás létrehozásához, kit választanál – legyen az férfi vagy nő –, akiben tökéletesen meg tudnál bízni, hogy közösen bármilyen szituációt meg tudtok oldani?

 Sajnos, vagy szerencsére, gondolkodás nélkül egy embert tudnék megnevezni: Kató Emőke színésznőt, a feleségemet.

SZÍNÉSZSZEMMEL címmel interjúsorozatot indítunk, amelyben K. Kovács István teatrológus lesz a mindenkori „kérdezőbiztos”, akinek közreműködésével – reméljük – a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának minden tagja „megszámláltatik”, „kikérdeztetik” színházról, szellemről, szabadságról, szerelemről. Meg persze sok más témáról is. Célunk megismerni és megmutatni a színpadi maszkok mögötti igazi emberi arcokat, némiképp átjárhatóvá téve ezáltal a nézőtér és a színpad közötti – valós vagy fiktív értelemben vett  „vasfüggöny” tereket és világokat elválasztó határvonalát.

K. Kovács István, www.szabadsag.ro, 2023. február 12.